Barth István, a Pannon Filharmonikusok Örökös Tag fuvolaművésze fogalmazott úgy, az egykori tanítvány, Tímár Judit doktori diplomakoncertjét megelőző, 2016. március 19-i pécsi koncert után az egyik közösségi oldalon közzétett dicsérő szavak között, hogy „Tímár Judit ma este a Kodály Központban nagy sikerű koncerten bizonyította, hogy ő Pécs város Első Fuvolása.”
Magam ehhez akkor csak annyit tettem hozzá, hogy: „Maradéktalanul egyetértek, de szerintem a magyar zenekari fuvolisták között is az első, aki a legkiválóbb magyar fuvolaművészekkel is állja az összevetést, pedig köztük olyan világklasszis is van, mint Drahos Béla. Szóval gratulálok, további részletek egy héten belül a Csorba Győző Könyvtár Zeneműtárának Kritika rovatában.”
Nos, tehát eljött az ideje, hogy megírjam azt a szavakba alig fogható élményt, amit Tímár Judit megosztott a pécsi közönséggel, közte jelen sorok írójával is, aki, amint láthatják majd, csak alig tudta megőrizni „kritikus attitűdjét”, s főleg a Pannon Filharmonikusok idén immár két évtizede Pécsett játszó első fuvolásának egészen fantasztikus játékát illetően. Na de vágjunk bele!
Már ami a műsor-összeállítást illeti, ott is maximális dicséret illeti Tímár Juditot, hiszen volt bátorsága egy tisztán huszadik századi műsort, közte 3 Pécsett csak nagyon ritkán, vagy még sosem hallott, de nagyszerű és nemcsak számára nagy kihívást jelentő művet előadni muzsikus kollégáival.
Elsőként az amerikai Charles Thomlinson Griffes (1884–1920) 1918-ban komponált Poem című, a francia impresszionizmus, Debussy, Ravel és társai zenei világát felidéző művét hallottuk, mellyel Tímár Judit a lírai pasztellszínekben való fuvolajátékának telten szép hangjaival varázsolta el a pécsi közönséget.
Ehhez a Vajda Gergely által vezényelt pécsi zenekar igyekezett kellően érzékeny partner lenni, talán csak néha volt úgy, hogy a szintén érzékeny puha tónusban játszó kürtök kissé „takarták” a szólista közismerten széles dinamikai skálájú fuvolázását, amiben mint már sokadszor leírtam az elmúlt fél évtizedben, vélhetőleg a Kodály Központ megtévesztően jó pódiumakusztikája lehetett a leginkább „ludas”. (Ami azt jelenti, hogy a pódiumon lévők olyan jól hallják egymást, hogy azt hiszik, ez a nézőtéren is így van, s így a hátsó sorokban lévő hangszerek kissé hangosabban hallhatóbbak a kelleténél, amit ők a jó akusztika miatt nem érzékelnek.)
A vonóskar plasztikusan szép játékából Murin Jaroszlav brácsaszólója érdemel külön kiemelést.
Mi most egy amerikai fuvolista hölgy youtube linkjével ajánljuk meghallgatásra Griffes művét.
Az est második műsorszáma Tímár Judit kamarazenei fuvolázásáról adott nagyszerű képet, mégpedig egy Pécsett élő, nagy közönség előtt lezajlott előadásban csak egyszer, úgy negyedszázada a Művészetek Házában hallott 20. századi remekmű, Arnold Schönberg (1874–1951) Pierrot lunaire (Holdkóros Pierrot, vagy Dávidházi Tamás fordításában Holdbűvölte Pierrot) című 21 dalból álló dalciklusa, mely a 20. századi zene egyik első és legnagyobb kamarazenei kihívása.
A belga-francia Albert Giraud Pierrot lunaire ciklusából a német Otto Erich Hartleben fordításában maga a zeneszerző által kiválogatott, háromszor 7 dalból álló mű előadását az teszi igazán nehézzé, hogy benne a modern zene egyik legnagyobb újítója, az általa kitalált dodekafon (tizenkét fokú) zeneszerzési technika előtt ebben a ciklusban alkalmazza első alkalommal azt a speciális énekbeszédnek (Sprechgesang) nevezett technikát, mely a leírt hangnak nem feltétlen énekszerűen pontos, hanem a beszéd hanglejtésére és speciális technikájára is épít. Emellett az úgynevezett melodráma műfajába sorolható alkotás, mely széles érzelmi és gondolati hullámzással, a speciális kamarazenei kisegyüttessel szoros szimbiózisban tárja elénk ezt a zeneileg még ma is rendkívül modern kompozíciót, mely Sztravinszkij – Honegger által a zenetörténet atombombájának nevezett – Tavaszi áldozatával együtt 1913-ban hatalmas botrányt keltett szokatlan zenei nyelvével.
Mi magyarok büszkék lehetünk rá, hogy 1972-ben a modern magyar kortárszenei éneklés nagyasszonya, Sziklay Erika és a Mihály András vezette Budapesti kamaraegyüttes – Webern és Pierre Boulez műveivel kiegészített – lemeze, épp a Schönberg mű nagyszerű előadása miatt, elnyerte a Francia Lemezakadémia (Charles Cross) Nagydíját.
Nos, a mostani Pierrot lunaire ciklus előadásának is volt egy Sziklay Erikához mérhető egészen kiváló énekes főszereplője, ha róla a Pannon Filharmonikusok műsorlapja a neve említésén kívül el is feledkezett, ami ilyen kaliberű énekes esetén több mint hiba! Károlyi Katalinról ugyan magyar nyelven viszonylag csak kevés olvasható, de azért a Los Angels-i Filharmonikusok mintegy két oldalt írnak pályájáról. De a BMC-adatbázisában is megtalálható, hogy a Franciaországban született kiváló mezzoszoprán énekesnő többek között Hamari Júliánál kezdte pályáját, melyet később olyan régizenei világnagyságnál folytatott, mint René Jacobs, de olyan kiváló muzsikusokkal is együtt dolgozott a főleg barokk és kortárs zenében foglalkoztatott énekesnő, mint Yehudi Menuhin, akivel Jeney Zoltán Halotti szertartását adták elő, vagy a régizene-játszás másik világsztárja, William Christie, akivel barokk operák sorát vették lemezre, vagy Philippe Herreweghe, akivel Stravinsky 1952-es neoklasszikus Miséjét, s mellesleg Stravinsky Menyegzőjét is lemezre énekelte Károlyi Katalin, akinek ajánlotta – az Amadinda Ütőegyüttes mellett – 2000-ben komponált Síppal, dobbal, nádi hegedűvel című egyik utolsó művét Ligeti György, melyet sok más kortárs darabbal, többek között Berio műveivel együtt azóta is világszerte előad a kiváló énekesnő.
Károlyi Katalin most is hihetetlen, szinte színészekhez illő intenzitással adta elő Schönberg kissé egzaltált előadói attitűdöt igénylő kompozícióját, melyben szerencsésen elkerülte a túl szép hangon formálás, operaénekesi megközelítését, anélkül, hogy szimpla vers, vagy prózamondássá süllyesztette volna a produkciót. Magam, aki Sziklay Erika előadását igaz még ifjúkoromban vagy 50-szer meghallgattam a nekem dedikált lemezről – s nem mellesleg egy Kodály-lemez társaságában „ugyanezt” a lemezt elküldtem két kedves zeneszerzőm, Sosztakovics és Bernstein számára születésnapi ajándékként – szóval úgy éreztem, hogy egy rendkívül szuggesztív, precíz, de ugyanakkor hihetetlenül ihletett, Sziklay Erikáéhoz mérhető, nagyszerű előadásban szólaltatta meg ezt a cseppet sem könnyű művet.
Sajnos itt kell megemlítsem az előadás és a koncert legnagyobb szervezési hiányosságát, mely még a művésznő említetlenül hagyásánál is nagyobb hiba a Pannon Filharmonikusok részéről: nevezetesen, hogy Schönberg dalciklusának magyar fordítását, de még a dalok címeit sem kaptuk meg semmilyen formában. Bár az igazat megvallva a műsorfüzetbe történő leírás a félhomályos nézőtéren nem sokat segített volna, viszont a vetített vászonra bőven elfért volna, mégpedig dalonkénti tagolásban is jól válthatóan a dalok szövege. S hogy ez nemcsak kritikusi fanyalgás-nyafogás, legyen elég megemlíteni, hogy a szünetben egy zenekedvelő tanár barátom fogalmazott úgy, hogy a vetített szöveg elmaradása „méltatlan egy ilyen nagyságrendű műnél”, de többen érezték úgy, hogy Schönberg művének melodramatikus volta miatt feltétlen kellett volna a szöveges segítség a produkcióhoz. Magamnak pedig a legnagyobb magyar zenekritikus és ismeretterjesztő, Kroó György Tanár Úr intelme jutott eszembe: „szöveges zenénél első a szöveg és a zene azt kell, hogy segítse”.
Amit így kaptunk az sem volt kevés azonban, hiszen Tímár Judit felkérésére és kedvéért a PTE Művészeti Karának elektronikus zenei médiaművészeti szakos hallgatói készítettek installációt, Kovács Balázs tanszékvezető irányításával. S ez a 21 műalkotásból álló, vetített képsorozat is emlékezetessé tette a Schönberg mű előadását, mely így zene és képzőművészet szintézisét kínálta a közönségnek, melyből sajnos az irodalom kimaradt.
A dalciklus megszólaltatásának hangszeres előadói egyrészt a pécsi zenekari kollégákból állt, Pechán Dávid csellista és Codeluppi-Szabó Gabriella piccolo fuvolás közreműködésével, de a magyar zenei élet kiváló ifjú tehetségei, a kiváló zongorakísérőként számon tartott Mali Emese, Szűcs Péter klarinétos, a zeneszerzőként is ismert hegedűs-brácsás Tornyai Péter is egészen nagyszerű csapatteljesítménnyel járultak hozzá Tímár Judit diplomakoncertjéhez. Sorjában haladva, Pechán Dávid a Pannon Filharmonikusok egyik szólamvezető csellistája, nemcsak remekül sikerült szólójában bizonyította kiváló kvalitásait, miként Codeluppi-Szabó Gabriella is, akinek néhány kegyetlenül nehéz piccolo fuvola-szóló jutott osztályrészül. Mali Emese az egész produkciót kellően érzékeny, de főleg ritmikailag kifejezetten erőteljes játékkal fogta össze, a klarinétos, basszusklarinétos Szűcs Péter is kifejezetten szép hanggal játszott mindkét hangszerén, Tornyai Péter hegedűsi és brácsás tevékenysége is alapvetően érzékeny és precíz volt, talán csak a mű első ciklusában volt néha dinamikája egy kicsit halkabb a kelleténél.
A végére hagytam Tímár Juditot, aki nemcsak az első ciklust záró Der krankene Mond (A beteg Hold) című dalban volt szó szerint is méltó partnere az énekesnő Károlyi Katalinnak, amint ezt a mellé való kisétálás utáni, egymás melletti, együttes előadás formálisan is jelzett, de a többi dalban is kollégáival való „párbeszédben” és szólóban is rendkívül szép hangú, ugyanakkor sokszínű zenei formálás és építkezés jellemezte kamarazenében is kifejezetten kiváló erényeit.
Vajda Gergely a rá mindig is jellemző kortárszenei érzékenységű vezénylési precizitással segítette a produkció énekesi és hangszerelési nehézségeinek áthidalását.
Így tehát, bár sokaknak talán meglepetésére, de az említett szervezési hiányosság ellenére is, nem véletlenül szólt vastaps a produkció végén, mely még így hiányosan is megmutatta, hogy egy minden apró részletre kiterjedő összefogással és előkészülettel – nem szólva egy esetleges tudatos, hosszú távú zenei koncepcióról – érdemes neki vágni az ilyen nagy modernzenei kihívásoknak, melynek Károlyi Katalin és Tímár Judit kimagasló teljesítményével és remek muzsikustársaikkal nagyszerű tanúbizonyságát adták, s a közönség ezt a vizualitással is gazdagabbá tett nagyszerű zenei produkciót jutalmazta „Pécsi Tapssal”.
Mi most egy olyan youtube-link meghallgatására-tekintésére invitáljuk Tisztelt Olvasóinkat, melyen a Chicagói Szimfonikusok tagjai adják elő Schönberg remekét, angol nyelvű szövegkiírással.
A szünet után a zenekari fuvolaművész Tímár Judit vizsgázott egy Pécsett vélhetőleg még soha el nem hangzott Sztravinszkij művel, az 1917-ben a korábbi azonos című opera nyomán komponált, A csalogány éneke című szimfonikus költeménnyel, mellyel a művet erre az alkalomra megtanuló és azt a pécsi zenekarnak remekül betanító Vajda Gergely hihetetlenül precíz és árnyaltan összefogott vezényletével a legjobb teljesítményeire emlékeztető kimagasló nemzetközi színvonalon adtak elő a Pannon Filharmonikusok. Az általam már huszonévesen nagyon kedvelt, de most újra-felfedezett műben ott találhattuk egy kissé a századforduló orosz zsenijének, Szkrjabinnak hatását is, de Debussyét és Ravelét is, a harsonások egy-egy motívumában pedig egy Bartók Csodálatos mandarinjára előremutató hangvételt is kihallhattunk a mindezek mellett igazán a szerzőre jellemzően egyedi és eredeti Sztravinszkijos hang mellett.
A különleges, de nagyon szép érzéki zenekari színekben gazdag hangszerelésű műben kiemelt szerepet kap a hegedű és a trombita mellett a fuvola, mely elsősorban a „címszereplő” csalogány varázsos énekét hivatott szimbolizálni, s ezt Tímár Judit a rá mindig is jellemző nagyszerű dinamikai csúcspontokra „kifutó” csillogóan szép fényű „top”(csúcs-) fújásokkal valósította meg, de tudott kellően árnyaltan finoman is dalolni.
A koncertmester, Papp Dániel a vonóskar összefogása mellett ezúttal is egészen kiváló és érzékenyen szép tónusú szólókkal vetette magát észre, miként a remek rézfúvóskarból és trombitasorból, Solymosi Péter szólamvezető, aki igazán szép fényű szólóival, különösen is a művet záró, kulcsfontosságúval aranyozta be a produkció addig is sokszínű fényét. De nagyon szépen szóltak a kürtök és amint már utaltunk rá a bartókosan is „tökéletesen” játszó harsonások is.
A fafúvósok egészen kiváló csapatából Sturcz László oboás, Arnóth Zoltán és Aubrecht Dénes klarinétosok, Bravin Alessandro és Haszon Balázs fagottosok és Tímár Judit partnereként Codeluppi-Szabó Gabriella fuvolás érdemel feltétlen kiemelést. A vonóskar végig biztos alapját adta a produkciónak mind az erőteljesebben ritmizált, mind a szolidabban színfestő részekben, s ebben most a hegedűsök „vitték a prímet”, de a mélyvonós részleg is szépen szólt. Ami a színeket illeti azok mesteri kikeverésében a két hárfás, a zongorista Holics László és a kulcsfontosságú szerepében nagyszerűen játszó cselesztás hölgy érdemel maximális dicséretet, akárcsak a nagy létszámú ütős szekció, mely precíz és erőteljes játékával meghatározó részévé vált a mű remek ritmikai megszólaltatásának.
Az előadás sikerének egyik kulcsa tehát a muzsikusok nagyszerű teljesítményében rejlett, a másik Vajda Gergely nemcsak precíz, de kellően ihletett és a finomabb hangzásokra is időt és teret szánó vezénylésében és koncepciójában, melynek Tímár Judit által kiválasztott és felvállalt előadásával a pécsi közönség egy igazán nagyszerű Sztravinszkij-mű megismerésével gazdagodott.
Ismét a Chicagói Szimfonikusok felvételét ajánljuk, ezúttal „csak” álló képpel, de élő hanggal.
Tímár Judit „Holdbéli tánc” című pécsi diplomakoncertjének záró száma az egyik legnépszerűbb 20. századi fuvolás versenymű, a francia Jacques Ibert (1890–1962) 1934-ben Marcel Moyse számára komponált Fuvolaversenye, mely briliánsan virtuóz, ugyanakkor zeneileg is és azon túl is rendkívül szellemes saroktételeivel méltán számíthat a legnagyobb fuvolisták és zenekarok számára is hálás kihívást jelentő megmérettetésnek, lassú tétele pedig bensőséges líraisággal szól.
A művet Pécsett már a másik kiváló Barth István-tanítvány, Gyöngyössy Zoltán (1958–2011) Liszt-díjas fuvolaművész is előadta a pécsi zenekarral, majd utána Tímár Judit is, aki a mostani koncert előtt egy héttel, mintegy felvezetésképpen a Csorba Győző Könyvtár Zeneműtára által szervezett koncert keretében is előadta Ibert remekét a Tudásközpontban. Már az akkori koncerten is elcsodálkozhattunk, a Horváth Judit egészen virtuóz zongorakíséretével történt előadásnál, hogy Tímár Judit milyen elképesztően magával ragadó virtuozitással játssza Ibert versenyművének amúgy is rendkívül virtuóz fuvolaszólamát.
Nos, Tímár Judit Ibert Fuvolaversenyében a Kodály Központban megmutatta, hogy – ahogy Barth István fogalmazott – tényleg ő „Pécs város Első Fuvolása”. A sarok tételekben ezúttal is elképesztően magától értetődő virtuozitással szólaltak meg a rendkívüli gyorsaságú futamok, de úgy, hogy a legkisebb zenei részlet is a lehető legtökéletesebb pontossággal volt hallható, a lassú tételben pedig olyan varázslatosan szép, telt, bársonyos hangon játszott Tímár Judit, hogy egyszer csak mintha éteri – vagy, hogy a koncert címéhez stílszerűek legyünk – „Holdbéli” magasságokban érezhettük magunkat, melyből az azt követő finálé „holdbéli tánca” is csak alig tudta leemelni a „Földre” az egyik, ámulatból a másikba eső hallgatót, köztük jelen sorok íróját is.
Mert ne tagadjuk, büszkeséggel tölthet el minden pécsi zenebarátot, hogy egy ilyen kiváló, a legjobb magyar zenekari fuvolisták élvonalában is a legelőkelőbb helyre sorolható fuvolaművésze van a mi pécsi zenekarunknak, a Pannon Filharmonikusoknak, aki pont ezzel az összetett szépségű fuvolázással a legnagyobb magyar fuvolaművészeknek is méltó társa tud lenni.
Tímár Judit ráadásként Francis Poulenc Fuvola-zongora szonátájának lassú tételét adta elő szimfonikus zenekari kísérettel, az Ibert-mű rendkívül feszes ritmizálású zenekari kíséretét Vajda Gergely vezényletével remekül abszolváló pécsi zenekarral, s ez a felszabadult, szépséggel teli részlet is tovább emelte az est amúgy is eléggé összetett katarzisát. Tímár Judit, ha jól láttam mezítláb jött be a két szólista zenekaros mű alatt a Kodály Központ színpadára, talán némileg a művek iránti alázatát is szimbolizálva ezzel a ritka gesztussal. Nos, mostani teljesítményével elérte azt, hogy a pécsi közönség. – s nemcsak annak férfitagjai – s maga a kritikus is, kalaplevéve tisztelegjenek és lépjenek be az ő fuvolaművészetének templomába.
Mi most egy igazi ritkasággal viszonozzuk a Tímár Judittól kapott élményeket: az Ibert Fuvolaversenyt az ősbemutatón is játszó Marcel Moyse 1935-ös lemezfelvételével.
Fotók: Bublik Róbert és internet
Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő