Katartikus barokk és spanyol Pannon-mesterkurzusok Paul Goodwinnal és Gilbert Vargával

A pécsi zenei életben egészen ritkaságnak számító, szinte barokk mesterkurzussal felérő, Händel, Bach és Marcello művekből álló koncertet adott január 14-én a Kodály Központban a Pannon Filharmonikusokkal, a régizene-játszás egyik világsztárja, Paul Goodwin. Kilenc nappal később pedig a magyar származású brit karmester, Gilbert Varga adott századfordulós és 20. századi francia zenei mesterkurzust jelentő spanyolos estet a pécsi zenekarral, melynek egy egészen kiváló csellista sztárvendége volt az örmény Narek Hakhanazaryan személyében.

Pécsett jó, ha egy évtizedben egy-egy olyan tematikus barokkzenei koncertet ad a helyi zenekar, mint amilyen egészen kimagasló színvonalú és ragyogóan építkező tematikus műsort hallhattunk január 14-én a Kodály Központban, ahol a régizene-játszás egyik nemzetközileg is a legjobbak élvonalában jegyzett, oboistából karmesterré lett világsztárja, Paul Goodwin vezényelte a Pannon Filharmonikusokat. Ahogy ez már jó ideje lenni szokott a pécsi zenekar vélhetőleg nem muzsikus piárosainak épp az kerülte el figyelmét a műsorlap tanúsága szerint, hogy Paul Goodwin – bár a kortárs zene iránt is komoly érdeklődést mutat – elsősorban épp mint oboista ért el hírnevet világszerte, mint az English Concert és a London Classical Players első oboása, aki számtalan régizenei lemezen is felmutatta kiváló hangszeres kvalitásait, melyet az idén 60 éves muzsikus csak 1998 óta „szüneteltet”, amióta elsősorban, mint karmester adja át főleg a régizene-játszás terén szinte mesterkurzussal felérő tapasztalatait az őt meghívó zenekaroknak.

A Pannon Filharmonikusok együttese máshonnan szinte alig pótolható tapasztalatokat szerezhetett Goodwintól a korszerű régizene-játszás mikéntjét illetően, főleg, ha e tapasztalatok némileg egymásra építkezőek lennének, hacsak nem számítjuk ide a Helmuth Rilling, Kamp Salamon, Vashegyi György és Vass András által vezényelt néhány koncertet az elmúlt másfél évtizedből. Már a koncert nyitószáma is tökéletesen megmutatta, hogy mi az, amivel Paul Goodwin sokkal többet tud, mint a nemzetközi régizene-játszás átlaga, sőt néha még az élvonalánál is többet.

Goodwin ugyanis úgy tudta friss, mai tempókkal elvezényelni és betanítani Georg Friedrich Händel (1685–1759) egyik utolsó, diadalmas nagyzenekari remekét, az 1749-ben komponált Tűzijáték-szvitet, hogy annak minden romantikus álpátosztól mentes előadása közben bár meghaladta az általa is vezetett Angol Kamarazenekarral hallott korábbi felfogást is, mentes maradt a régizene-játszás ma oly divatos túlzásaitól is, vagy az annak nagy átlagát jellemző unalmas, (ál-)historikus előadási gyakorlatától. S ami ennek értékét tovább növeli, hogy tette mindezt egy olyan zenekarral, amely hétköznapi gyakorlatában szinte sosem játszik korabeli, autentikus hangszereken és előadásmódban. A csak kellően feszes ritmizálás mellett, a különböző vonós és fúvós szólamok kristálytiszta és ritkán hallhatóan tökéletes együttjátéka volt az a különleges többlet a pécsi zenekar játékában, melyet Paul Goodwin a precizitás mellett is elsősorban invenció-gazdag vezénylésével és betanításában most az anyanyelvi szinthez közelítővé tette a pécsi zenekar a közönségre is felvillanyozóan ható teljesítményét.

Paul Goodwin a mostani pécsi koncerten is felmutatta, hogy nem véletlenül kapta meg 2007-ben Halle városának Händel-díját, Händel műveinek nemzetközileg is kimagasló népszerűsítéséért, hiszen most is – egy-egy Marcello és Bach mű mellett – Händel művei alkották a műsor gerincét. A Tűzijáték-szvit után két operaária következett a szinte teljesen ismeretlen Alcina című operából és a Pécsett legutóbb a PTE MK Zeneművészeti Intézetének növendékei által előadott Julius Caesar című operából. Mindkét mű nagyszerű zenekari kísérettel szólalt meg, de az igazi szenzációt a szólista, Tóth Zsuzsi egészen káprázatos teljesítménye jelentette. Lírai, barokkos, régizenei szopránja olyan szárnyaló virtuozitással szólt, mely nemegyszer szinte egy hangszeres szólam virtuozitásának határait is felülmúlta, ugyanakkor maradt színe és dinamikája a finomabb zenei árnyalatok megvalósítására is.

Ezután következett a koncert első felének zárásaként Alessandro Marcello (1669/v.73–1747) c-moll trombitaversenyének előadása, melyre a világhírű magyar trombitás, Boldoczky Gábor vállalkozott, aki idén a pécsi zenekar rezidens művésze. (Azt zárójelben jegyezzük meg, hogy Marcello művét legutóbb Pécsett a pécsi zenekar Händel Tűzijáték-szvitjében is remekló szólamvezető trombitása, Solymosi Péter játszotta, a Szabó Ferenc vezette Pécsi Ércbányász Fúvószenekar kíséretével, épp 15 évvel főiskolai diplomakoncertje után, melyen egy alkalmi szimfonikus zenekar kísérte a kiváló pécsi trombitást.) Nos, Boldoczky Gábor különösen is játékának lírai színeivel nyújtott egészen kiválót Marcello még ma is rendkívüli kihívásnak számító versenyművében, melynek bravúrosan nehéz részeit is remekül abszolválta Boldoczky, talán csak néha érezhettük úgy, hogy talán nem minden tizedmásodpercében százszázalékosan makulátlan az intonáció, de így is kimagaslóan szép együtt-zenélést nyújtott az őt Goodwin kezei alól rendkívül érzékenyen kísérő pécsi zenekarral.

A koncert második felét a Pannon Filharmonikusok új csembalójának avatójaként Johann Sebastian Bach (1685–1750) d-moll csembalóversenye (BWV.1052) nyitotta, melynek szólistájaként az est continuo-csembalistáját, Fábri Flórát hallhattuk, aki a csembaló mellett fortepiano játékban is Németországban szerzett diplomát, ahol rendszeresen koncertezik. Nos, Bach egyik vélhetőleg hegedűversenyből átírt, mégis talán leginkább drámaian összetett, zongoraversenyként is gyakran hallható csembalóversenye, hogy némiképp a barokk és klasszikus kor határán megalkotott hangszer, a fortepiano nevének szétbontásából adódó kettősséggel éljünk, az előadás leginkább a forte, erőteljes és a piano, halk játék dinamikai szétválasztásával maradt adós, melynek okát részben kereshetjük a hangszerben, hiszen még a szólisztikus, vagy a zenekar által alig takart részeknél is nagyon szűk volt a hallható dinamikai skála, de lehet, hogy az ifjú művésznő játékában, frazeálásában keresendőek az „alig hallhatóság” okai. Amit így kaptunk, az sem volt azonban kevés, hiszen a pécsi zenekar, Paul Goodwin rugalmasan lélegző vezénylésével, nagyszerű, „kötetlen” kíséretet nyújtó partnere volt a barokk játékmódban kissé „kötötten” játszó szólistának.

A koncert hátralévő részét ismét Paul Goodwin és Tóth Zsuzsi, valamint a hozzájuk csatlakozó Boldoczki Gábor közös produkciója „aranyozta” be. Bach 1730-ban bemutatott 51. kantátájának különlegességét az adja, hogy a szopránszólistának két tételben a trombita lesz egyenrangú duett-partnere.

Nos, ismét csak Tóth Zsuzsi szopránjának sokszínű, árnyalt zeneiségéről zenghetnénk ódákat, melyhez érezhetően inspirálódó partnerként csatlakozott Boldoczki Gábor, akárcsak a koncertet záró két szintén trombitakíséretes Händel-áriában, az „Óda Anna királynő születésnapjára” és a Sámson című oratóriumokból. Tóth Zsuzsi mindegyikben úgy tudott barokkos maradni, hogy egy nem romantizált, de mégis egyéni hangvételnek is teret adó, igen szép tónussal és stílusbiztonsággal énekelt, melyhez Paul Goodwin kiváló társként csatlakoztatta az egész koncerten kezei alatt végig nagyszerűen játszó pécsi zenekart, s a trombitás Boldoczki Gábor is ezen a nemzetközi élmezőnyt jelentő színvonalon csatlakozott hozzájuk. Nem véletlen, hogy a koncertvégi vastapsos „Pécsi Taps” alatt a szokásosnál is nagyobb, de igazán kiérdemelt, lelkesedéssel váltott kollegiális puszit kolléganőjével, aki ezen a napon két, a nemzetközi élmezőnyben jegyzett férfipartnerére is inspirálóan nagy hatást tudott gyakorolni, mellyel Paul Goodwin volt az, aki maximálisan és végig azonos rangon tudott élni, az általa nagyon jól összefogott és példamutatón felépített, pécsi barokk „mesterkurzuson”.

A végig nagyszerűen játszó pécsi zenekar muzsikusai közül most engedtessék meg kiemelni a vonóskar szólamvezetőit: a remekül szólózó és rendkívül stílushűen játszó Papp Dávid koncertmestert, a 2. hegedűs szólamot vezető Morvay Ágnest, a brácsás Ján Fruzsinát, a csellista Pechán Dávidot és a bőgős Jónás Sámuelt. Azért, hogy legalább egy kis ízelítőt adjunk át az átélt katartikus élményekből, engedtessék meg egy Händel ária megosztása Tisztelt Olvasóinkkal Paul Goodwin egyik youtube-linkjéről.


Ahogy Paul Goodwin a barokk zene legnagyobbjaiból tartott mesterkurzust a pécsi zenekarral, úgy a – világhírű magyar hegedűművész, Varga Tibor fiaként – magyar származású brit karmester, Gilbert Varga a századforduló és a 20. század francia zenéjének spanyolos műveiből tartott egy rendkívül igényes műsor-összeállítású mesterkurzust, melyhez egy egészen kiváló, mondhatni világszínvonalú produkcióval csatlakozott az örmény Narek Hakhanazaryan.

A koncert, pontosabban annak írásos piár felvezetőjének, műsorlapjának immár szokásosnak mondható szinte egyetlen hiányosságaként annyit már itt meg kell, hogy jegyezzünk, hogy Gilbert Varga pályájával kapcsolatban kifejezetten udvariatlanság a Svájcban híres nemzetközi mesterkurzusokat tartó világhírű hegedűs édesapa említetlenül hagyása – miként fia hegedűsként kezdett pályájának is csak egy jelző erejéig való említése – vagy annak „elfelejtése”, hogy 2010-ben egy hasonlóan igényes koncert erejéig már vendége volt a pécsi zenekarnak. S az már csak hab a tortán, hogy keresztnevét franciásan „Zsilbertnek” ejti a műsorvezető, az angolos „Dzsilbert” vagy „Gilbert” helyett, melyek közül az utóbbit szokás a világhírű karmester esetében használni. Na, de térjünk a lényegre, a műsorra.

Elsőként Ravel egyik zongoradarabjának, az Alborada del graciosonak igen hatásos szerzői zenekari átiratát hallottuk a Pannon Filharmonikusok Gilbert Varga által igencsak frissé tett és sokszínű előadásában, melyből különösen a zenekar együttesként is remek ritmikai játékát emelném ki.

A folytatásban Édouard Lalo (1823–1892) 1876-ban komponált és a „németes hangvételű francia iskola” egyik remekművének számító d-moll gordonkaversenyét hallhattuk, melynek nehézségét az adja, hogy a zenekar szint mindvégig azzal a főleg Beethoven és Schumann muzsikájának hatását tükröző drámaisággal szól, melyhez a maga drámai küzdelmességét érzékeny líraisággal ötvöző csellószólam áll párhuzamban és ellentétben. Nos, a vendégszólista, a 2011-ben 22 évesen a Csajkovszkij-verseny I. díját és aranyérmét elnyerő Narek Hakhanazaryan személyében egyrészt egy egészen elképesztő szólista kvalitásokkal rendelkező muzsikust nyertek meg maguknak a Pannon Filharmonikusok, aki hihetetlenül érzékeny hangú és végig mélyen átélt játékával a zenekarra is inspirálólag hatott.

Másrészt egy olyan zenészt hallhatott a közönség, aki nagyon figyelt a pécsi zenekarral való összjátékra is, melyből kifejezetten örömteli volt látni, hogy a karmester Gilbert Vargára milyen maximális intenzitással figyelt, így nem csoda, hogy szinte egyetlen pillanat sem volt, mely akárcsak egy kicsit is pontatlan lett volna szólista és zenekar összjátékában.

Talán csak annyit említhetünk meg, hogy a néhány helyen kissé vastagon hangszerelt zenekari anyagon nem minden egyes csúcspontnál jött át azzal az intenzitással a szólista játéka, mellyel Hakhanazaryan „átizzította” hangszerét, ez azonban nem a zenekar, vagy a karmester érzékenységének hiányára, inkább egy kicsit ezúttal is a túl jó háttér- és hátsófali akusztika számlájára írható. A remek szólistateljesítménye által kiváltott szűnni nem akaró „Pécsi tapsot” egy vélhetőleg örmény – vagy akár spanyol – saját énekkel kísért, katartikus darabbal, majd egy főleg a pengetett játékra építő ráadásszámmal hálálta meg az ifjú csellista.

A pécsi zenekar Gilbert Varga vezényelte koncertjének második felét két Pécsett még sosem hallott darabbal nyitotta. Elsőként a főleg virtuóz gitárdarabjai révén ismert Joaquin Turina (1882–1949) 1925-ben egy madridi bikaviadal hatása alatt komponált és a halállal szembenéző „Torreádor imáját” ábrázoló művét hallhattuk. Az eredetileg a mandolinhoz hasonló, laúdnak nevezett spanyol népi lantból álló zenekarra írott, majd a szerző által vonósnégyesre, illetve vonószenekarra átírt darabot a Pannon Filharmonikusok Bánfalvi Zoltán koncertmester vezette vonósai rendkívül érzékeny, finom hangzással szólaltatták meg, s ebben minden bizonnyal ott voltak a pályáját hegedűsként kezdő karmester, Gilbert Varga kollegiális tanácsai és koncepciója.

Arról már nem ők tehetnek, hogy a darabnak ezen finomságai, a felhangzó, de nem túlterjeszkedő folklór motívumok ellenére sem fejtettek ki a közönségre olyan nagy hatást, mely az első rész tapsaiban jelen volt. Talán szerencsésebb lett volna a koncert kezdő számának helyére tenni, mivel akkor a két nagyobb hangszerelésű Ravel-mű is közelebb került volna egymáshoz, akkor viszont a kezdés vesztette volna el hatásosságát.

A világ számos zenei világvárosának zenekarait vezénylő Gilbert Varga a leghosszabb ideig, 1997 és 2008 között, a Baszk Nemzeti Szimfonikus Zenekart vezette, zeneigazgató-karmesterként. Vélhetőleg ennek a periódusnak köszönhető, hogy a pécsi koncert folytatásaként a nálunk teljesen ismeretlen Jesús Guridi Bidaola (1886–1961) Diez melodias vascas, Tíz baszk melódia című művét adta elő vezényletével a pécsi zenekar. Nos, a koncert egyik legnagyobb meglepetését keltő darab rendkívül gazdag hangszerelésű zenekari színeivel a francia Darius Milhaud neoklasszikus, neoreneszánsz zenekari műveit jutatta eszembe, élükön a Provance-i szvittel. Nem állítom, hogy mind a tíz baszk melódia kiválóan alkalmas lenne egy szimfonikus zenekari feldolgozásra – akad köztük, amely inkább egy kis kamaraegyüttest igényelne inkább – vagy hogy a ciklus szerkesztése mindig tökéletesen megfelel a bő 20 percnyi időtartamú mű frissen való követése követelményének, de egyrészt gyors tételei – így a nyitó és zárótétel mellett például a középső rész Rondója – szinte kivétel nélkül magával ragadóak, lassú tételeinek dallamai pedig érzékenyen finom és mély líraiságukkal, érzelemgazdag melódiáikkal voltak emlékezetesek, nemegyszer katartikusak, mint például az Amorosa című második dal. (Kár érte, hogy csak a Youtube-linkről tudtam meg a címét, mert Pannonos piár elfeledkezett a műsorlapon, vagy kivetítve megadni a dalok címeit.) A pécsi zenekar minden részlege kiválóan megfelelt ennek a több stílusban történő zenés utazásnak, így remekeltek a fa- és rézfúvósok, s a reneszánszos hangulat megteremtésében is a vonósok.

S ha már itt tartunk ugyancsak remekeltek a pécsi zenekar muzsikusai valamennyien Ravel Bolerójának előadásában, ami nem kis feladat, hiszen ebben a műben szinte csak hibázni lehet. Mert ha tökéletes előadást hallunk azt mondjuk, hogy az Ravel érdeme, ha meg nem, az a muzsikusoké. S bizony hallottam már világhírű zenekar tagjait penetránsan játszani a maguk szólamát a Boleróban, amit még az sem ment, hogy valójában cseppet sem könnyű a mintegy szűk egypercnyi nagy ívű dallamot megszólaltatni, amikor éppen sorra kerül az adott muzsikus, vagy például kíséretet pengetni, fújni, vagy épp egy hatalmas fokozásban ütni. Ha már itt tartunk maga Ravel is úgy fogalmazott: Egyetlen remekművet írtam, abban sincs zene. Amivel arra utalt, hogy a zene legfőbb elemei a többféle, változatos melódia, ritmus- és harmóniavilág, váltakozó tempó, dinamikai és hangszerelési sokszínűség közül csak két utóbbi van jelen művében, bár előbbiből csak egy végig egyenletes hangerőfokozást, úgynevezett crescendót hallunk. A hangszerelés azonban vitathatatlanul a zenetörténet egyik legnagyobb mechanikus, monoton remekművét tette halhatatlanná. Ennek megszólaltatásában első helyen az ütősöket szokás kiemelni végig változatlan feladatuk okán. Nos, a Pannon Filharmonikusok ütősei, élükön a pergő- vagy másként kisdobos Kugyelka Zsolttal, aki egészen visszafogott kéztartásból ért el a csúcspontra, végig nagyszerűen szolgálták hátterét a Boleró szólóinak, akárcsak a többnyire szintén háttérfeladatokat ellátó vonósok, akik a pengetésből vonóra váltás után is nagyszerűen „húzták el” a végre nekik is megadatott melódiát.

A fafúvósok közül a vendég szaxofonisták mellett engedtessék meg az egész est folyamán is remeklő szólamvezetők megemlítése, Gárdai Viktória fuvolásé, az oboista Sturcz Lászlóé, a klarinétos Laduver Mihályé, a fagottos Herpay Ágnesé, de dicséret illeti az egész rézfúvós kórust is remek szólóik mellett a finálé extázisában nyújtott nagyszerű összhangzásukért is.

Ami Gilbert Varga vezénylését illeti a mű közepéig talán itt volt a legvisszafogottabb, közeledve a csúcsponthoz azonban azokat a rendkívül elegáns és nagyon kifejező mozdulatokat láthattuk tőle egy extázisig ívelő felfokozottságban, mely az est szinte minden darabjában jellemezte dirigálását, mely úgy tudott határozott elképzelésről hangzó képet elővarázsolnia pécsi zenekarból, hogy „akarnokságnak”, „önkényuralomnak” még a legcsekélyebb nyomát sem lehetett benne felfedezni. Ami annál is érthetőbb, hiszen igazi muzsikus, aki nem szorul rá ilyen kívülről jövő gesztusokra, hogy elképzeléseit megvalósítsa. A pécsi zenekarral előadott, három Pécsett még sohasem játszott művet tartalmazó, remekül felépített műsorban pedig azt is elérte, hogy a Pannon Filharmonikusok úgy muzsikáltak, mint csak nagyon ritkán: tökéletesen, ihletetten, felszabadultan.

Köszönjük a nevükben és a közönség nevében is Maestro, ezt a mostani francia-spanyol mesterkurzust, melynek hangulatát a Torreádor imája és Tíz baszk melódia youtube-linkjével igyekszünk felidézni.



Fotók: Bublik Róbert és internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc