Egy kihagyhatatlan operapremier, egy felejthető filmzenéjű Valentin-nap és egy tiszteletreméltó zongoraest

A februári pécsi zenei programkínálatból három eseményről nem szóltam még: a címben fordított sorrendben írott, február 3-i Bánky József zongoraestről, a Pannon Filharmonikusok La dolce vita című, olasz filmzenékből nem túl reprezentatívan és végig gondoltan összeállított Valentin-napi hangversenyéről, valamint a Pécsi Nemzeti Színház egészen káprázatos és minden korosztálynak jó szívvel ajánlható, február 19-i, 20-i operapremierjéről, melyen Mascagni Parasztbecsület című operájának párjaként Faragó Béla Háy János szövegkönyvére írott Egy pohár víz című operája is egészen nagy sikert aratott, különösen a fiatalabb generáció körében.

Bánky József február 3-i, a Művészetek és Irodalom Házában megtartott „Barokk kontra romantika” című zongoraestje már az idén 86 esztendős kiváló Cziffra György-díjas pécsi zongoraművésztől korábban is megszokott igényes műsorválasztása miatt is rendkívül érdekes és tiszteletre méltó vállalkozás volt, de nemcsak a barokk és romantikus művek remekül megválasztott kontrasztja és párhuzama miatt. Mert, ahogy Bánky József a műsorlaphoz fűzött rövid felvezetőben is jelezte a koncert címével ellentétben nem a két korstílus közti kontrasztokra helyezte a hangsúlyt.

Händel a feldolgozások révén is rendkívül népszerű G-dúr chaconne-jának előadását és párban vele Chopin g-moll balladájáét is elsősorban a plaszticitásra törekvés jellemezte, s ez talán csak az utóbbiban eredményezte, hogy egy kicsit drámaibb is lehetett volna az előadás, bár Bánky Józseftől mindig is távol állt a „hatásvadász virtuozitásra” törekvés, így mindkét műben inkább az egységes és „egy cél irányába futó” építkezést helyezte előtérbe. A Händel Chaconne-t Fischer Annie egyik ritka, szép felvételéről ajánljuk Tisztelt Olvasóink figyelmébe.


Az ezt követő három rövid Scarlatti szonáta – a Scarlattit egyébként rendszeresen repertoárján tartó Bánky József előadásában – szintén lekerekített tökéletességével volt megkapó, miként a Schumann Fisz-dúr románc is. Érdekes kontrasztokra adott lehetőséget a századforduló orosz zongorista-zsenijének, Alekszandr Szkrjabinnak két-két korai prelűdjének és etűdjének egymásmellé állítása, melyből előbbiek a líraibb, utóbbiak a virtuóz és drámai karakterbe tartoztak. Ez a középső blokk a koncert egyik „legerősebb” és legegységesebb része volt, így méltán ajánlhatjuk meghallgatásra-tekintésre Vladimir Horovitz koncertfelvételéről a záró Szkrjabin etűdöt.

Az ezután következő blokkban a francia barokk mestereinek, Couperinnek és Rameaunak három karakterdarabját hallhattuk (Mónika nővér, A közömbös lány, A tyúk), ha nem is mindig a lehető leggördülékenyebb, de alapvetően jó előadásban. A koncert zárásaként két nagyszerű produkciónak lehettünk fül- és szemtanúi. Elsőként Liszt ritkán hallható „Gondolatok a halálról” című művét adta elő egészen mélyen átélt poétikus előadásban Bánky József.

Aki Bach örökbecsű és a romantika felé is előremutató remekével, a Kromatikus fantázia és fúga című művel tette fel a koronát koncertjére, mellyel azt is megmutatta, amit Kocsis Zoltán mondott Paul-Badura Skoda 2009-es, a pécsi zenekarral adott koncertje kapcsán, hogy az öregedő ízületek ellenére „a zongora az egyik leghosszabb időn át művelhető hangszer egy művész számára”. Különösen, ha valaki egy életen át olyan alázattal és igényességgel megválasztott repertoárral játszik rajta, mint Bánky József. Mi most Schiff András youtube-felvételével köszönjük az élményeket és köszöntjük Bánky Józsefet.


Két régi és népszerű „koncertműsor vonulatát” ötvözte nem túl nagy sikerrel a Pannon Filharmonikusok együttese, illetve annak programtervezői február 14-én a Kodály Központban. Valentin-napi koncertsorozatukkal ugyanis az utóbbi időben „Music by…” címen futó filmzenei sorozatukat ötvözték, „La dolce vita” címen olasz filmzenei válogatást nyújtva át a Valentin-napi koncertélményre vágyó közönségnek. Nos, bár az előjelek jót is ígérhettek volna, a műsor egésze a pécsi zenekar és olasz vendégszólistái, karmestere jó teljesítménye ellenére igencsak feledhető koncertet eredményezett. Az ok viszonylag egyszerű, már a koncepció sem ígért túl sok jót, hiszen egy teljes koncertre elegendő olasz filmzene sláger, mely szimfonikusan feldolgozott, nincsen.

S a pécsi zenekar ezeknek még felét sem adta elő!

Federico Fellini 1960-as La dolce vita (Édes élet) című filmje ugyan címével és Nino Rota filmzenéjének egyik jellegzetes motívumával jól kínálta a lehetőséget a hatásos kezdésre, melyhez az est másik főszereplője, Ennio Morricone zenéjével fémjelzett Az óceánjáró zongorista legendája című 1998-as filmje adott még egy társat a koncert nyitányához, melyben legyünk méltányosak, jók voltak a fekete-fehér és színes filmbejátszások, ha kissé művészieskedőnek tűnt is néha e válogatás.

Ami azonban nagyon zavaró volt, hogy sem e filmek címeiről, sem szereplőiről, rendezőiről semmilyen információt nem kaptunk! Merthogy ezúttal nem volt műsorlap(!), se műsorvezető(!), még csak utólagos feliratozás sem a filmekről, a kivételt csak a westernes blokk jelentette némileg, mert itt legalább a Volt egyszer egy vadnyugat eredeti ajánlójában láthattuk például Charles Bronson nevét. Mindenesetre Mastroianni és az akkoriban épp az Édes élet miatt szexszimbólumként is számon tartott Anita Ekberg említetlenül hagyása kissé furcsa volt. Így maradt egyetlen forrásként a Pannon Filharmonikusok honlapja, mely legalább a filmek címeit és zeneszerzőit feltüntette, de azért az nem várható el még a fiatalabb korosztálytól sem, hogy honlapot olvasva jöjjön koncertre.

Ugyancsak nagyon zavaró, sőt szerintem kínos volt, hogy az „Édes élet” blokk után „állva maradt” a Fellini film egyik szökőkutas jelenete, s a híres – egy 1935-ös filmben is felhasznált – 1912-es Ernesto de Curtis világsláger, a Non ti scordar di me (Ne felejts el emlékezni rám) előadása, valamint három újabb, de szinte ismeretlen filmzene-részlet alatt is ezt a vizuális élményt kaptuk.

A vizuális változatosságot egy Fellini-Nino Rota blokk(Országúton, Édes élet, Amarcord), valamint a Valentin-naptól szintén totálisan idegen western-blokk jelentette Ennio Morricone halhatatlan filmzenéivel (Volt egyszer egy vadnyugat, A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy Amerika). Ez utóbbi vonulatban élhettük át az est legjobb zenei-vizuális együttállását, csak hát, még ettől sem lettünk-lehettünk „szerelmesebbek egymásba” Valentin-napon. Ennyi és nem több!

Pedig kaphattunk volna többet és mást is, ha tán nem is eleget! Merthogy azért az olasz-amerikai Franco Zeffirelli Nino Rota által megzenésített 1968-as Rómeó és Júliájának például van egy abszolút világslágere, melynek eredetije is alkalmaz szimfonikus kíséretet, az 1972-es ugyancsak Zeffirelli rendezte Napfivér, holdnővér című, Szent Ferenc életéről szóló filmben is vannak csodálatos melódiák a skót énekes-gitáros Donovan énekével és Riz Ortolani szimfonikus kísérőzenéjével. Arról nem is szólva, hogy voltak olyanok is a közönség soraiban, akik például Fellini „8 és fél” című filmjének Nino Rota által komponált halhatatlan cirkuszi muzsikáját is szívesen viszonthallották volna a koncerten, mely kis fúvósegyüttesre íródott, de azért átültethető.

S akkor még nem szóltunk arról, hogy vannak olyan olasz klasszikus zenét felhasználó filmek, mint Viscontitól a Halál Velencében, mely Mahler 5. szimfóniájának Adagiettoját tette halhatatlanná, olyannyira, hogy a Pécsre szerződő Peskó Zoltán elmondása szerint, ha ez a mű előadásra került, mindig utalni kellett az 1971-es Visconti-filmre. Vagy említetlenül hagytuk az 1951-es „A nagy Caruso” című filmet, melynek egyveleggé összeállított filmzene operaslágereit egykoron rádióállomások kívánságműsorai játszották, világszerte nagy sikerrel, Mario Lanzával.

Ami viszont elégedettségre adhat okot, az a Pannon Filharmonikusok és olasz szólistáinak kifejezetten jó színvonala. A főként tenorok által énekelt de Curtis dalt is előadó szoprán, Patrizia Cigna nemcsak ebben és még néhány más dalban volt finom és szép hanggal méltó társ a produkcióban, de különösen is Morricone Vadnyugatának nagy szöveg nélküli (vocalise-es) dalában.

A csellista Pierluigi Ruggiero is igen finom tónussal, de néha ha kellett erőteljes játékban is felmutatta dicséretes kvalitásait, miként a „névtelenül maradt” Morricone-szájharmonikás is.

A karmester, Giuliano di Giuseppe egyszer már vezényelt egy nagyszerű koncertet a Pannon Filharmonikusok élén, 2008 februárjában két másik olasz honfitársával és Meláth Andrea énekes káprázatos közreműködésével, a „Mindörökké tangó” című, főként Piazzolla műveire építő koncerten. Nos, lehet, hogy a mostani zenei anyag nem kínált neki többet, de egy kissé sápadtabbnak éreztük „produkcióját”, legalábbis nem éreztük olyan erősen a műsoron „keze nyomát”, mint a korábbiban.

A Pannon Filharmonikusok Bánfalvi Zoltán koncertmester vezette muzsikusai a tőlük már korábban megszokott magas, jó színvonalon abszolválták feladataikat, ám ez a más zenekarnál már top teljesítménynek tekinthető produkció, rajtuk kívülálló okok miatt sajnos nem eredményezett egy felejthetetlen koncertet, csak egy kissé „langyos” Valentin-napit és egy felejthető olasz filmzeneit.

Ízelítőül és kárpótlásul egy hallott és egy elmaradt filmzenei világsláger eredetijét ajánljuk, Morriconétól és Rotától.



Végre egy kihagyhatatlan, érdekes, a fiatalokat is vonzó, de több korosztály számára is élményt adó, a műfaj megszokott határain túlmutató és új magyar opera ősbemutatóját is tartalmazó operaelőadás Pécsett! Ami utóbbit illeti, Károly Róbert (1937–) pécsi zeneszerző Japán halászok című operájának 1970-es előadása óta nem volt Pécsett új magyar operának ősbemutatója!

A 2011-es, Kerényi Miklós Gábor által rendezett Puccini Gianni Schicchi és Vajda János Mario és a varázsló után pedig egy újabb szokatlan operapárosításban mutatta fel a Pécsi Nemzeti Színház, hogy érdemes a népszerű hagyományos operát egy újjal társítani. amikor február 19-én és 20-án kettős szereposztásban előadták Pietro Mascagni (1867–1945) Parasztbecsület című 1889-ben komponált operájának párjaként Faragó Béla (1961–) Egy pohár víz című, Háy János (1960–) szövegkönyvére a Parasztbecsület parafrázisaként komponált operáját, ősbemutatóként.

A Parasztbecsület Giovanni Verga novellájának dramatizálása nyomán írott szövegkönyvének rendkívül tömör, egy szicíliai faluban húsvét vasárnapján játszódó alaptörténete jól ismert: a Lolába szerelmes, de annak férjhez menetele után Santuzzánál vigaszt kereső és találó Turridut ismét elcsábítja egykori szerelme, akinek férje, Alfio, a fuvaros – Santuzzától megtudván megcsalatását – megöli vetélytársát, Turridut, aki a párbaj előtt anyjára, Luciára bízza Santuzzát.

Faragó Béla és Háy János operájában „csak” ennek a tömör szerkezetnek a váza maradt meg, a történet az operának meghatározó elemévé előlépő környezete egészen más, s a párhuzamok csak, mintegy másodlagos elemként vannak jelen. S itt most felvállaltan használjuk fel a színház honlapján található, rövid, de az előadás alapján is elmondhatón tökéletes cselekményleírását.

„Egy eldugott falucskában uniós pénzből földvezetékeket fektetnek le. A helyi lakosság nem akarja az újat, de a projektet leállítani nem lehet, megindul a munka. A munkavezető, Turi Dani egy háznál vizet kér, hisz rekkenő nyári hőség van. Egy fiatal nő, Marika nyit ajtót. A vízkérésből szerelem szövődik. A férj, Maszkáni Petya, aki buszsofőr megbízik a feleségében, de a szomszéd nő, aki szintén pályázott a munkavezetőre, elülteti benne a gyanút. Végül egy véletlen folytán megbizonyosodik, hogy a bajkeverő szomszéd nőnek igaza van, a felesége megcsalja. Végzetes következménye lesz e tudásnak. A darab egyszerre játékos és humoros, egyszerre megrendítően tragikus. Nagyon a mai Magyarországon játszódik, de mégis általános emberi problémákat feszeget. Éppúgy megjelenik benne a vidéki Magyarország elhagyatottsága, a szegénység és kiszolgáltatottság, ahogyan a szerelem boldogsága és tragikuma.”

Ugye nem nehéz észre venni a párhuzamokat Mascagni művével: Turridu Turi Dani művezető (némi humoros szójáték a Móricz Zsigmond hősére utaló névadás), Alfio, a fuvaros megfelelője Maszkáni Petya buszsofőr (itt maga az olasz mester esik a névadás áldozatául), a csábító Lola szerepét itt Marika tölti be, de itt ő lesz az igaz szerelem képviselője, míg szegény elhagyott Santuzzából itt a Turi Danit megkapni akaró – majd kollégáit meg is kapó – Szomszédnő lesz, csábítóként. A kocsmárosné Lucia anyóból itt egy kocsmai asszony, Irénke lesz. Az új magyar opera egyik párhuzam nélküli új szereplője, Kiss Tibi, aki amellett, hogy Maszkáni Petya társa, számos más karakterben is fontos szerepet játszik.

Maga az „Egy pohár víz” cím ugyan Eugéne Scribe polgári vígjátékának címével azonos, azonban akár úgy is tekinthetjük, hogy mintegy a Parasztbecsület Bordalának inverze is, ahol Turridu hívja meg „egy pohár borra” a falu lakóit, köztük Lolát is, aki még rövid szólóval is beszáll a bordalba.

S akkor most térjünk rá magára az előadásra. Mascagni Parasztbecsülete legutóbb két évtizeddel ezelőtt, 1995-ben került színre Pécsett, Horváth Zoltán ragyogó, szinte görög sorstragédiákat megidéző rendezésében, mely a maga szikár, fekete-fehér jelmezzel és csak jelzésszerű díszlettel erősítette annak az előadásnak a zenei drámára koncentráló vonulatát. Talán csak egyetlen, de annál látványosabb és zseniális plusz lírai ötletet és jelenetet illesztett be a darabba Horváth Zoltán: a népszerű zenekari közjáték, az Intermezzo alatt Santuzza kendőjét mintegy babaként formázva és tartva megy el Szűz Mária szobrához, s a zene végére kendőjét finoman ejtve jelzi, hogy Turriduhoz, mint társhoz fűződő vágya és ennek a vágynak benne épphogy csak megfogant, megtestesült valósága – hogy ilyen költőien írjuk le a máskor említetlenül hagyott teherbe esését – szertefoszlott, semmivé lett.

Nos, ehhez a „költőien szikár” előadáshoz képest – melyre annakidején azt mondta az akkori ügyvezető igazgató, Simon István, hogy „(Horváth) Zoli erényt csinált anyagi feltételeink hiányából” – a mostani Parasztbecsület rendezője, Nagy Viktor, egy alapvetően sokkal színesebb és vélhetőleg az utána előadása kerülő új magyar opera-parafrázis stílusához külsőségeiben és némileg még játékmódjában is igazodó látványos produkciót hozott létre. Horesnyi Balázs jól funkcionáló és a játéktérhez jól igazított díszletei kellően visszaadták a szicíliai falusi környezet szürkeségének sivárságát, mellyel kellő kontrasztban állt Rátkai Erzsébet jelmezeinek karakterjellemezésre is bő lehetőséget adó sokszínűsége.

Nagy Viktor rendezése legtöbbször lényegre törően logikusan oldotta meg a máskor néha túl dekoratív és logikátlan színházi feladatokat, mint például, hogy az Előjátékon belüli Sicilianoban megjelenjen e Turridu, vagy csak, mint most, a díszletek mögül halljuk énekét, vagy, hogy a „Húsvéti kórusban” ne csak kint halljuk az éneklőket, hanem a „templom falai” közül is, mögül is. Ha már ez utóbbinál tartunk, magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért alakult úgy, hogy egyetlen zárt számnál sem „csattant” taps egyik előadásnál sem, pedig erre több lehetőség is kínálkozott volna mindkét előadásnál, s a zenei teljesítmények is megérdemelték volna ezt a jutalmazást. Talán csak annyit lehet mondani, hogy a két évtizeddel ezelőtti előadásban nagyon fontos és kiemelt szerepet kapott a vallásosság, melynek csúcspontja épp a „Húsvéti kórus” volt, s emlékezetem szerint a közönség, bő fél percig tapsolt a csúcsponti zárlat után, melyhez így csak jóval később csatlakozott a záró orgonás levezetés. Ami a színészvezetést illeti, Nagy Viktor hagyta élni a szűkre szabott keretek között énekes-színészeit, így azok tehetségük, tapasztalataik és ötleteik révén éltek is a lehetőségekkel.

A premieren Santuzzát játszó Vincze Klára mezzoszopránjának magasabb regiszterében talán lehetett volna egy kicsit fényesebb, de éneke alapvetően kellő drámaisággal szólt mind szólóban, mind Turriduval és Alfioval előadott kettőseiben, játéka is megfelelően drámai volt, talán csak az ének nélküli részek lehettek volna kissé jobban „kitöltöttek”.

Váradi Marianna kiváló, koloratúr képességekkel megáldott lírai szopránjának minden regiszterében nagyon szép és kiegyenlített hangon énekelt, s ehhez a kollégáira is ható drámaiság párosult, nemcsak vokálisan, de színészi játékban is, s nála még a „néma jelenlét” is beszédes volt.

Ez a hangilag is kétfajta Santuzza alakítás a pécsi Parasztbecsület előadásnak izgalmas újdonsága, melyben Váradi Marianna érzékeny fényességű szopránja számított igazi különlegességnek.

A két Turridu, az európai koncertéletben is magát megmérető Turpinszky Gippert Béla és a főként miskolci szereplései révén ismert Tötös Roland egyaránt jól megfeleltek a szerepük támasztotta drámai kihívásoknak, előbbi talán a drámai mellett inkább a lírai hangszínek kibontásában volt gazdagabb társánál, míg Tötös egy leheletnyivel talán drámaibb, főleg kettőseiben, s ez a fajta különbség játékukban is megmutatkozott.

Lola szerepében mindkét napon Ruszó Alexandra varázsolta el bársonyosan finom mezzoszoprán hangjával és dekoratív megjelenésével a pécsi közönséget, s mindkét esetben jól alkalmazkodott partnerei színészi és zenei különbözőségeihez, legyen szó akár a két Turriduról, vagy Alfióként „két férjéről”.

Alfio, a fuvaros (vagy kocsis) szerepéhez szorosan hozzátartozik a népszerű belépőjénél használt ostor, mely a pécsi előadásban csak jelképesen „csattan” – hiszen az elején csak a nyakában ülő kislány kezében marad – így elmarad a nem mindig könnyű feladat, az éneklés közben pontos „belépéssel” megkívánt ostorcsattogtatás. A több évtizedes rutinnal rendelkező kiváló operaházi bariton, Tóth János ezúttal is jól hozza a mind hangilag, mind játékban néha metszően ironikus megcsalatott férjet, s játékát kicsit a Lolához mért korkülönbség is hitelesíti.

Ugyanebből a karakterből egészen mást hoz ki Cseh Antal, aki Pécsett már Falstaffként és a Gounod Rómeó és Júlia Mercutiójaként bizonyította egészen kiváló hangi kvalitásait: minden regiszterében szépen telten, ha kell bársonyosan könnyed finomággal, vagy izzó drámaisággal átitatott hangja a frissen megcsalatott férfi szenvedélyességét mutatja, de van érzéke hangban és játékban a humor iránt is, akárcsak Tóth Jánosnak. Utóbbié néha harsányabb, de ötletgazdag – mint például, hogy gyeplős kocsit formáz a zöldséges kellékeiből – Cseh játékában kicsit több az elegancia is.

Luciaként Kovács Annamária operaházi rutinjának kiváló drámaiságát és altjának vivőerejét is jól kamatoztatta mindkét napon, a másodikon kissé talán „fáradtabb” intonációval, de ne feledjük, hogy mindkét napon énekelt még ezután az új magyar operában is.

A Parasztbecsületben, akárcsak az egész operaelőadásban nagyon jól teljesített a nem túl nagy létszámú, megfiatalított, de azért rutinos erőkből is álló kórus, mely már ebben a felvezetésnek tekinthető előadásban is, a nagyszerű vokális teljesítmény mellet,t rendkívül hatásos, mozgalmas színészi játékkal szolgálta a rendezői elképzeléseket és a közönség „illúzióigényeit” is.

A Pécsi Nemzeti Színház idei operapremierje Mascagni Parasztbecsülete mellett elsősorban az előadás második felében ősbemutatóként előadott mű Faragó Béla Háy János librettójára írott „Egy pohár víz” című operája miatt számít minden korosztály számára megtekintésre érdemes operapremiernek. Sarkosan fogalmazva Faragó Béla és Háy János legyőzték Mascagnit!

Pedig Pietro Mascagni 22 évesen írta első, máig halhatatlan és örökzöld melódiákkal tűzdelt opera remekét, míg Faragó Béla 54 évesen írta – négy korábbi operai jellegű produkció után – első nagyszabású operáját. Nos, természetesen nem állítjuk, hogy Faragó felvenné a versenyt Mascgani melodikus vénájával, de a mai kor igényeihez viszonyítva nagyon is dallamdús és rendkívül sokszínű zenei világból építkező operát írt az 1961-ben Kaposváron született s már tizenéves kora végétől országos ismertséget szerző, 35 évesen már Erkel-díjjal kitüntetett zeneszerző. Aki 1977–1981 között a Kis Zenei Stúdió, 1982–1990 között a 180-as Csoport, 1992–2004 között pedig az EAR együttesben folytatott előadói és zeneszerzői gyakorlatot. Mindezek egészen bizonyosan hatással voltak zenei nyelve kialakulására, melyből a mostani operapremieren is megosztott jó néhány vonást az elmúlt 3 évtizedben mintegy száz film, rádiójáték-, balett és színházi kísérőzenét író komponista.

Az opera zenei nyelvében fontos hangzáselemként jelen van a 180-as Csoport hatásként a repetitív, minimál-zenei stílus éppúgy, mint a 60-as évek magyar vígoperai tradíciója, mondjuk Petrovics Emil Lysistratéjáé, vagy Ránki György Egy szerelem három éjszakájáé, de Bernstein Candide-jának, West Side Storyjának hangvétele – talán az sem csak szimbolikus véletlen, hogy East Side Story címmel Faragó is írt egy operát az ezredfordulón – de még Stravinsky 1951-es neoklasszikus opera remekének, A kéjenc útjának (The Rake’s progress) hangvételét is ott érezhettük a produkcióban. De a napjainkban oly divatos egyéb zenetörténeti idézetek is megtalálhatók a műben, mint mondjuk Orff carmina buranajának egy kevésbé idézett részlete, vagy a magyar operai és daljáték tradícióból Erkel és Kodály egy-egy röpke fordulata is, s akadt aki még a 60-as évek magyar táncdalvilágára utaló részletet is kihallani véltek a produkcióból. Ugyanakkor van néhány olyan ütőhangszeres, ritmikai elem, amely a produkciónak újszerű frissességet biztosít.

Ilyen például az útásó közmunkások a fémtalicskába, annak falára és a flaszterre lapátjukkal mért ritmikus ütéssorozata, vagy a zenekari fém-ütős ritmusnak a lakás lépcsőjének oldalán Maszkáni Petya által pontosan azonos ritmusban és vele párhuzamosan történt „kalapácsolása”.

Ami azonban mindennél sokkal fontosabb, hogy mindez olyan jól egymásra épülő, vagy éppen egymással jól kontrasztáló zenei építkezéssel van egybekomponálva, amely egy épp erre az operára egységes nyelvvé összeállva képes magával ragadni a közönséget.

Az opera librettóját napjaink egyik legsikeresebb magyar drámaírója, Háy János (1960) írta, aki a Pécsett a Harmadik Színházban bemutatott A Herner Ferike faterja, valamint A Gézagyerek és A Senák révén ismert és elismert országszerte. Az azokban megismert és a mai magyar valóság mikro és makro részleteinek tökéletes ismeretéről tanúskodó társadalom és korrajz némileg tragikomikusnak mondható vígoperai átültetése a mostani operalibrettó. Az Egy pohár víz, mely a drámák világát csak egy kicsit könnyedébb, de azért fergeteges humorú fonákjáról mutatja be úgy, hogy a Mascagni opera magyar realista parafrázisa, önként is felvállalt követelményének is tökéletesen megfelel a Táncsics utcai útásók kis brigádjának és művezetőjének szerelmi szállal átszőtt története, mely anélkül tud humoros lenni, hogy a ma divatos direkt és altesti, gatyaletolós jó pofizás világába merülne. Jellemző, hogy az egyik legnagyobb hatású mosolyt fakasztó jelentben, amikor a kocsmában Maszkáni Petya arról panaszkodik, hogy épp egy üzemi gyűlésen kellett részt vennie, barátja Kiss Tibi a játékautomatától felé fordulva azt kérdezi, hogy: „És mondd Petya, Jó ez neked?” – amire kitör a nézőtéren a hahota, s ez persze Győrfi István poénbemondó remeklése mellett a szerző a nézőkkel történő finom összekacsintós humorát is dicséri. Arról nem beszélve, hogy a történet végkifejlete felé haladva egyre inkább él a drámai hatáskeltés nem túlzóan modern eszközeivel is, melyben a rendezésben remek társra lelt Háy.

A korai zenei tanulmányai és fúvószenekari pályakezdése révén Pécshez kötődő Nagy Viktor már több remek operát rendezett a Pécsi Nemzeti Színházban, legyen elég Mozart Szöktetés a szerájból című operája mellett Gounod Faustjára utalnunk, melyek mérsékelten modern külső megjelenésük mellett az énekesek színészi játékának kiemelten hangsúlyos szerepében voltak igencsak közönségbarátiak. Nos, a mostani produkcióban Nagy Viktor igazi vérbeli vígoperát rendezhetett az „Egy pohár víz”-ből melyhez az alapot Háy János remek librettója adta. Ehhez azonban olyan hitelesen és adekvátan illeszkedett a rendezés, hogy néhány esetben alig választható szét még a szakmabeli közönségnek is, hogy mi a librettista és a rendezői ötlet, bár többnyire egymásra épülő sorról van szó. Engedtessék meg csak egynek a leírása.

Amikor a Szomszédnő („Santuzza”) többszöri kísérlete is kudarcot vall Turi Dani művezető meghódítására – pedig a lakásába csalva még lovaglópózban rávetve magát is próbálkozik, amit Turi Dani („Turridu”) „csak nem képzeli, szerelem nélkül” hárít el – a teljes útásó csapattal igyekszik kielégülést szerezni magának, az ehhez közmunkás felsőruházatuktól megszabaduló csapat tagjaitól. Mindezt a félig oldalt és háttérben zajló a sorban állóktól is takart jelenetet elől három hanyatt fekve a felfelé fordított kerékpáron bicikliző hölgy és az így még jobban kiemelt éneklésük ellenpontozza és írja felül.

De fergetegesen jók az együttritmizált kocsmai és sörösláda felhasználásával megvalósított jelenetek is, mind zeneileg, mind színészi játékban egyaránt, melyekben Nagy Viktor kiemelten épít a kórus tagjainak ragyogó színészi-zenei képességeire.

A Horesnyi Balázs díszlete akárcsak a Parasztbecsület esetében kellően jól funkcionáló, átláthatósága, átjárhatósága pedig szinte szimbolikus ürességűnek is tekinthető. Rátkai Erzsébet jelmezei ezúttal nemcsak színesek, mint az olasz századfordulóé, de azért eléggé jól kortükrei az elmúlt félévszázad magyar valóságának.

Az énekes-színészekre térve, a Parasztbecsület Santuzzájának pár-szerepében, Szomszédnőként a premieren fellépő Vincze Klára mezzoszopránjának széles skálája mellett főleg színészi játékának nemegyszer harsány színeivel tűnt ki, nagy sikert aratva a közönség körében is. Váradi Marianna színészi játéka kevésbé volt harsány, inkább jobban stilizált, míg éneke már-már olyan tökéletesen tisztán operai, mely nem véletlenül váltotta ki a premier másnapján a zeneszerző feléje küldött hálacsókjait.

A művezető, Turi Dani szerepében mindkét szereposztás, Turpinszky Gippert Béla és Tötös Roland is elsősorban a szerelmi szál sármos férfijának színre vitelét tartották fontosabbnak, s ezt zeneileg is szép líraisággal igyekeztek megoldani, Turpinszky valamivel finomabb kivitelben.

A Lola szerepénél jóval nagyobb, mondhatni női főszerep, Marika alakjának megformálásában Ruszó Alexandra mindkét nap mind zeneileg, mind színészileg nagyon jó teljesítményt nyújtott, melyből a magas mezzoszoprán éneklés mutatta meg a mai hangi állapotának leginkább megfelelő stílust és továbblépési irányt. Turi Danival való kettősében szinte a Wes Side Storyt idéző érzelmességű duettet produkált, főként Turpinszkyval.

A férj, Maszkáni Petya szerepében Tóth János humorban rendkívül gazdag alakítása mellett érdekes módon líraibb színészi játékot is igen hitelesen állította elénk, zeneileg pedig ezúttal is kikezdhetetlen volt. Cseh Antal talán egy csipetnyivel kevésbé volt ironikus és humoros mint kollégája, de zeneileg hangjának egészen magával ragadó színe és karaktere ebben a modernebb operai környezetben is jól érvényesült.

Kovács Annamária mindkét napon egészen kiváló és nagyon karakteres, zeneileg is tökéletes, szinte mélylélektani ábrázolását adta Irénkének, a lezüllött kocsmai asszonynak.

Győrfi István mindkét nap egy színészi játékban és zeneileg is egészen kiváló teljesítményt nyújtott Kiss Tibi szerepében – remekelt például az újítások ellen énekelt magyar nótás áriája –, mellyel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a 2003-as Szöktetéskor már azt javasolta neki Nagy Viktor, hogy érdemes továbblépnie a buffó karakter-tenor szerepkör felé. Nos, a mostani szereplés tökéletesen visszaigazolta Nagy Viktor véleményét.

S az már, ahogy az opera végén, szinte a végtelennek tűnően kerekezett biciklijével a színen, a megöletett szerelme nélkül a színpad közepén maradt Marika körül, úgyis mint a napjainkra kiüresedő drámai katarzis hiányának szimbóluma, már nemcsak az ő alakítását vonta különös fénytörésbe, visszfénybe, hanem a mostani, rendkívül jó humorérzékkel, de ízléssel megrendezett operapremiert is, mely nyitva hagyott egy csipetnyi igazi dráma felé nyitást is, melyhez majd a jövőben születhet opera.

A Pécsi Nemzeti Színház Énekkara Faragó Béla operájában is ugyanolyan, ha nem még koncentráltabb zenei tökéletességgel vettek részt, mint Mascagni remekében, színészi játékban pedig az ország legjobb zenész színházaiét meghaladó színvonalat nyújtottak.

A Pannon Filharmonikusok színházi zenekarának tagjai, Vass András precíz és invenciógazdag, mindkét operai közeg igényeit maximális alázattal szolgáló vezénylete alatt, nagyon jól helytálltak e cseppet sem könnyű kihívást jelentő opera-páros előadásában, a néhány apróbb hiba, ahogy mondani szokták „benne van a pakliban”.

Összegezve az új pécsi operapremier a legjobb pécsi operai tradíciókhoz méltóan érdekes, izgalmas, klasszikus és modern értékeket felmutatni képes, érzelmekben és humorban gazdag előadást állított színpadra Nagy Viktor rendezésében, melyből a Parasztbecsület kedvelői is megkaphatták a számukra oly fontos zenei értékeket, az új színházi törekvések iránt érdeklődők és a sokfajta élményre kíváncsi fiatalok pedig egy kimagasló új magyar vígopera ősbemutatójának lehettek szem- és fültanúi, Faragó Béla és Háy János Egy pohár víz című művének színrevitelekor, mely méltán megállhatja helyét bármelyik magyar színházban, miként április közepén majd az Erkel Színházban, de addig is március 6 és 13 között, valamint április elején és végén a Pécsi Nemzeti Színházban! Fel tehát fiatalok és örökifjak, mert ezt az operakettőst nem szabad kihagyni!

Némi kedvcsinálóként a Herbert von Karajan vezényelte legendás Parasztbecsület linkjét és Faragó Béla két youtube-linkjét ajánljuk meghallgatásra-tekintésre, utóbbinál hozzátéve, hogy természetesen a mostani pécsi előadásban azért alapvetően másfajta zenéjét hallhatjuk e kiváló magyar zeneszerzőnek, de egyik leghíresebb műve, A pók halála, valamint Kafka nyomán írott kamaraoperájának részlete és egy crossover jellegű műve azért egy kis ízelítőt ad zenei világából.




Fotók: Bublik Róbert, Körtvélyesi László, Mihály László és internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc