A bölcsen friss Kocsis Zoltán „japános” esete Rachmanyinovval és Beethovennel – s a túl harcias Vass Andrásé Mendelssohnnal és a Füleivel tompított Grieggel

Egy héten belül két nagy romantikus zongoraversenyben s egy klasszikus és egy romantikus szimfóniában volt módom összehasonlítani a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusokat és a Vass András vezényelte Pannon Filharmonikusokat január-február fordulóján. Az, hogy a mérleg nyelve a fővárosi zenekar felé billent elsősorban a karmesteri felfogások közötti különbségben rejlett, lévén, hogy Kocsis Zoltán bölcsen friss tempókkal vezényelte Beethoven 2. szimfóniáját és előtte Rachmanyinov 3. zongoraversenyét, melyben egy kiváló japán zongoraművésznő volt partnere, Hisako Kawamura személyében, míg Vass András egy túl harcias és forszírozottan gyors Mendelssohn képét állította elénk a Hebridák nyitányban és a Skót-szimfóniában, s ezt a túlfűtött, mindenen átgázoló tempót csak Fülei Balázs felfogása tompította kissé Grieg a-moll zongoraversenyében.

Kezdve a Filharmónia Mester-bérletében a Kodály Központban fellépő Nemzeti Filharmonikusok január 30-i koncertjével, elsőként hadd szóljunk ismét dicsérően a Vass Ágnes ihletett és alapos felkészülést tükröző kérdéseivel a koncertnek megágyazó, Kocsis Zoltánnal folytatott prológus-beszélgetésről, melyben sok érdekességet, újdonságot és zenei megközelítést nyerhettünk a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgató karmesterétől, zongoraművészétől.

Magára a koncertre térve elsőként hadd adjak hangot annak a meggyőződésemnek, hogy még egy ilyen nagyszabású, csaknem háromnegyed órás zongoraverseny előtt is illene, de legalábbis a hagyományokat kedvelő közönségre tekintettel lehetne egy felvezető művet előadni nyitányként, hogy Rachmanyinyovnál maradjunk mondjuk az Aleko című opera mindössze 4 perces nyitányát, vagy a Szikla című negyedórányi szimfonikus költeményt, esetleg a ma rendkívül népszerű, mindössze 6 percnyi Vocalise szerzői zenekari átiratát.

A koncert így Rachmanyinov 1909-ben komponált, s a zenetörténet egyik legnagyobb szabású kihívásának számító 3. zongoraversenyével kezdődött, mely gazdagon áradó lírájával éppúgy nehéz feladata elé állítja a szólistát és a zenekart, mint az ennek a melodikus vénának rendkívül gazdag és sokszínű kibontásával, mely nem nélkülözi a hihetetlen drámaiságot és nagy ívű pátoszt sem, melyben az igazi nehézséget ennek a szélsőségesen gazdag hangzásnak egyenletes és folyamatosan egymásra épülő összjátékában rejlik. Nos, ez volt az amiben Kocsis Zoltán és zenekara, valamint az öt éves kora óta Európában élő és zenei tanulmányait Németországban végző ifjú japán szólista, Hisako Kawamura egészen káprázatos és nagyszerű teljesítményt nyújtottak.

Az alapot ehhez nyilvánvalóan világhírű zongoraművészünk, Kocsis Zoltán saját, Rachmanyinov életművét nemcsak itthon felkaroló, sokrétű tapasztalatai jelentették, melyekkel tökéletesen alkalmazkodni tudó zenekari hátteret biztosított ifjú kolleginájának. Akire még véletlenül sem próbálta ráerőltetni saját elgondolását, hiszen amint erről már korábban is nyilatkozott „a szólista a főnök, s adott esetben még az általam is gyakran játszott darabot is, akkor épp ő ismeri jobban, mint én”. Nos, amint hírét vettük az ifjú japán hölgy azért nagyon megtisztelve érezte magát, hogy ahogy ő fogalmazott „Kocsis Zoltán helyett” ő játszhatja ezt a művet, annak viszont minden bizonnyal nagyon örült, hogy a világklasszis zongorista-karmester ilyen finoman alkalmazkodó partnere volt. A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis bölcs tempóválasztásaival élve a mű finomságait is nagyszerűen kibontották, s a nagy csúcspontokat is nagyszerű fokozásokkal építették fel, úgy hogy még ezekben sem nyomták el a velük tartani akaró és tudó szólistát.

Ami Kawamura játékát illeti, elsősorban az volt imponáló, hogy az igazán nagy előadásokban női zongoristákkal csak nagyon ritkán hallható művet – melyhez amint Kocsis is elmondta ellentétben vele az ifjú japán hölgy az úgynevezett nagy kadenciát játszotta – olyan hihetetlen, szinte férfiakéhoz mérhető dinamizmussal és tempókkal szólaltatta meg, mely így maradéktalan élményátadást tett lehetővé a művet az elmúlt években már több előadásból is jól ismerő pécsi közönség számára is. (Azt azért zárójelben jegyezzük meg, hogy az e mű női zongoraművészek közötti előadásában etalonnak tekinthető és a férfiakéval azonos rangú Martha Argherich játékától még természetesen elmarad az ő interpretációja.) Ami előadásának különös szépségét adta, az az volt, hogy mindemellett játékában valami egészen finom, nőies érzékenységet is végig ott érezhettünk, így nem véletlen, hogy a közönség szűnni nem akaró tapsait is Chopin cisz-moll noktürnjének az addig tőle megtapasztalt érzékeny líraisággal és szinte a végletekig nyújtott tempóban szólaltatta meg.

A koncert második felében Beethoven 1802-ben, már közelgő süketsége tudatában komponált, mégis nagyszerű és életigenlő 2. D-dúr szimfóniája szólalt meg, melyet Kocsis a felvezető beszélgetésben, mint a beethoveni klasszikus – Haydnra és Mozartra visszatekintő – szimfónia-periódus lezárását értelmezett, az Eroicától számítva a romantika felé nyitó irányt. Nos, nem vitatkozva ezzel az állítással, sőt aláhúzva Kocsis azon megállapítását, hogy magasan felülmúlja a szimfóniasort nyitó alkotást, mégis úgy érzem, hogy Kocsis nagyszerűen bontotta ki a már ebben a műben is megnyilatkozó romantikus vonásokat is, amelyek ismét csak leginkább a friss, de bölcsen sohasem eltúlzott tempókban nyilatkozott meg leginkább, s a nagyon jól összefogott karakterek ábrázolásában, melyek később a korai stílromantikát, Weber, Schubert és Mendelssohn alkotásait is jellemezték. Ami az interpretáció minőségét illeti, akárcsak a Rachmanyinov mű esetében, most is szépen szóltak a Nemzeti Filharmonikusok fafúvósai (oboa, fuvola, klarinét, fagott), s ha tán nem is eléggé puha fényességgel, de szép összjátékkal játszott a vonóskar, valamint a Rachmanyinov műből „megmaradt” csökkentett létszámú rézfúvóskar is. Kocsis az egész koncertet rá jellemző precizitással, mégis érzékenyen figyelve az apróságokra is vezényelte zenekarát, mellyel így egy joggal elégedettségre okot adó koncerttel ajándékozták meg a pécsi közönséget.

Érdekes, ugyanakkor ellentmondásos romantikus koncertet vezényelt a Pannon Filharmonikusok élén Vass András február 4-én a Kodály Központban, ahol jól ismert, mégsem elégszer hallott Mendelssohn és Grieg örökzöldeket, a Hebridák nyitányt az a-moll zongoraversenyt és a Skót szimfóniát hallhatta a pécsi közönség.

Érdekes volt a program, mert Mendelssohn műveit régizenei-játékot idéző felfogásban és ahhoz illő natúr-üstdobbal szólaltatta meg a pécsi zenekar, ami még akár nagyon is izgalmas lehetett volna, ha legalább egy kicsit megmarad a művek igazi nagy romantikus sava-borsa, jelentés- és hangzástartománya. De például a Hebridák nyitányból pont az a gazdag természeti élmény anyagot is visszatükröző és adó meleg vonóstónus és puha hangzás hiányzott, mely a legjobb előadásokban oly megkapóan szép tud lenni. Helyette egy igen vékony hangzású és túl gyors tempójú, harsányan harcias nyitányt kaptunk, amely így igencsak hiányérzetet hagyhatott a közönség nagyobb részében az elmaradt részletszépségek miatt. Érdekes ugyanakkor, legalábbis számomra, hogy épp ezt a nyitányt adta elő 2008-ban, az akkor 73 éves világhírű osztrák karmester, Leopold Hager vezényletével olyan a felfedezés erejével ható előadásban és koncepcióval a pécsi zenekar, melynek drámaisága egy szimfónia nyitótételévé is tehette volna a Hebridákat. A két felfogás különbségét talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy Hager a zenekari hangszerelés szépségeit megőrizve tudott rendkívül drámai hangsúlyokkal és erőteljes, de nem túlhajtott tempóival újat felfedeztetni a műben, amelyre Vass András kezei alatt csak a felszínt, vagy inkább csak a mű vázát felmutatva volt képes a pécsi zenekar.

Ezután következett Edward Grieg (1843–1907) 1868-ban komponált a-moll zongoraversenyének előadása, mely Schumann azonos hangnemű művével, valamint Chopin és Liszt versenyműveivel egyetemben a romantikus zongoraversenyek fő vonalában a legnagyobbak közé számító alkotás, mely amellett, hogy Csajkovszkij hat évvel később komponált b-moll versenyművére is hatással volt, elnyerte Liszt Ferenc tetszését is. Ezért is sajnálatos, hogy évtizedenként ha egyszer hallhatjuk Pécsett, így 1996-ban Nicolás Pasquet vezényletével a pécsi Forgó Györggyel, majd 2003-ban Hamar Zsolt vezényletével, Jandó Jenő felejthetetlen szólójával.

Nos, a szólista szerepre ezúttal Fülei Balázs vállalkozott, aki legutóbb 2011-ben lépett fel a Pannon Filharmonikusokkal a Kodály Központban, s az akkori Liszt A-dúr zongoraverseny előadás hagyott némi kívánni valót a közönség és a szakmai megítélés terén egyaránt játékát illetően, most azonban kifejezetten jobb és meggyőzőbb teljesítményt nyújtott bár továbbra is meggyőződésem, hogy zongorázásának legfőbb területe a kamarazene és a tematikus szólókoncertek adása lehetne leginkább, amire a Moszkvai Csajkovszkij-versenyen Várdai István partnereként elnyert legjobb zongorakísérő díja mellett az azóta adott és a Bartók Rádióban folyamatosan közvetített koncertjei is visszaigazolást adnak. Most azonban Fülei Balázs nemcsak a rá leginkább jellemző érzékeny finomságú játékban nyújtott élményt adóan szép produkciót, de az erőteljesebb színek és érzelmi skála felmutatásában is. Talán csak annyit lehetne szóvá tenni, hogy most viszont elég nagy volt a kontraszt a dinamikai tartományok szélsőségei között, néha szinte kirobbant egy-egy nagyobb dinamikai csúcspont megszólaltatása kezei alól, míg a líraibb részletek jobban és szebben felépítettek voltak, és tempóválasztásai is ezúttal is hitelesen értelmezőek voltak.

Szerencsére a szólista elgondolásához maximálisan alkalmazkodott főleg tempóiban Vass András, így téve lehetővé egy a Mendelssohn-műhöz képest megfelelő létszámú nagyobb zenekar rugalmas összjátékát a szólistával. Így nagyszerű fafúvós szólókat és kamarajátékot is hallhattunk (oboa, fuvola, klarinét), de a vonóskar teljesítménye is fényévekkel izgalmasabb és élvezetesebb hangzásélményt – s egy remek csellószólót – nyújthatott át a közönségnek, mint a felvezető Hebridák nyitányban. A táncos karakterű fináléban pedig zenekar és szólista remek összjátékának örvendezhetett a közönség, mely két különleges ráadást is kitapsolt a szólistából, aki így ismét megcsillogtathatta lírai játékbeli erényeit.

Ha a fiatalkori, 1829-es skóciai utazáshoz kapcsolódó Hebridák nyitánynál úgy éreztük, hogy túlzás a régizenei hangzásúvá elvékonyított felállás és hangzás, fokozottan érvényes ez az ugyanebből az élményből érlelődött, de csak bő évtizeddel később befejezett Mendelssohn Skót szimfónia esetén. Hiszen a mű tételei, a ködös skót táj és küzdelmes történelem, valamint a köztük felvillanó népiesen vidám táncos karakterrel, valamint a bensőségesen magába forduló gyász hangjaival gazdag lehetőséget kínál egy igazi nagy, romantikus előadásra is, még formailag régizene-játszást idéző előadás esetében is. Amit azonban Vass András ezúttal is túlhajtott, sőt hajszolt tempóival elénk állított épp ennek a grandiózus nagy hangzásképnek és élménynek az elfojtását eredményezte, ami különösen is a harcias finálé himnikus pátoszának hiányában volt fájó.

De már a nyitó tétel is túlságosan csak a harcias színekben volt gazdag, a mű talán legnépszerűbb, táncos-vidám folklórt idéző második tétele pedig ugyan meglepő módon bravúrosan szólalt meg ilyen tempó mellett is – melyet még talán Toscanini is megirigyelt volna – azonban kérdéses a remek fafúvós teljesítmények mellett is – melyek közül engedtessék meg a szólamvezetők, Arnóth Zoltán klarinétos, Gárdai Viktória fuvolás, Udvardy Gizella oboás és a fagottos Bravin Alessandro nevének említése, – nos, tehát mindeme valóban bravúros teljesítmények ellenére is, hogy vajon szükséges-e ilyen felfokozott tempóval előadni ezt a valóban fergeteges életörömű zenét.

Amit összegészében ettől az előadástól kaphattunk az egy zaklatott, túlfűtött, harcias megközelítés, mely a zenei ábrázolás részletszépségeinek kibontására és mély átélésére nem hagyott elegendő időt. Kár érte, mert így ebből a koncertből csak a viszonylag hagyományosabb felfogásban előadott Grieg zongoraverseny emlékét vihettük haza jó szívvel, pedig Mendelssohn művei is felkínálták egy egészében is szép és emlékezetes koncert lehetőségét. Úgyhogy most rendhagyó módon és kárpótlásul e koncert műveinek ajánló felvételeit ajánlom meghallgatásra-tekintésre: mindháromban a Londoni Szimfonikusokat hallhatjuk, a Hebridák-nyitányt Claudio Abbado vezényli, a Grieg zongoraversenyt André Previn, a szólista Arthur Rubinstein, a Skót szimfóniát pedig John Eliot Gardiner, aki a régizene-játszás melletti gazdag érzelemátadásra is jó példaként vezényli Mendelssohn remekét.



Fotó: Kalmár Lajos és internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

 


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc