Kodály, Mozart és Bach zenéjének katarzisai nagyszerű pécsi és vendégelőadókkal

A pécsi zenei élet eddigi nagyon magas színvonalának élvonalába tartozó előadásokat hallhatott az év végén a pécsi közönség december közepén, melyből hármat – lévén, hogy módomban volt meghallgatni – magam is kiemelnék: a Kodály Központ december 16-i, 5 éves jubileumi gálahangversenyét, mely minden műsorszámában, de legfőképp Kodály műveiben világszínvonalú előadást hozott, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Zeneművészeti Intézetének Kocsár Balázs vezényelte másnapi, Mozart Rekviemjével adott Pécsi Bazilikai adventi hangversenyét és a Filharmónia Mester-bérletének december 20-i, Kodály Központbeli hangversenyét, melyen Bach Karácsonyi oratóriumának négy kantátáját adta elő egészen kimagasló világszínvonalon a Vashegyi György vezette Purcell Kórus, a kiváló Norvég Barokk Zenekar közreműködésével.

A Kodály Központ 5 éves jubileumi hangversenyét – melyet a Bartók Rádió is élő, egyenes adásban közvetített – egy világszínvonalú kórusprodukció nyitotta, melyet a Pannon Filharmonikusok októberben megalakított Fesztiválkórusa adott elő egyik művészeti vezetője ifjabb Dobos László vezényletével. Az „ifjabb” jelző kitétele még akkor is jogos, ha az édesapa, a Pécsi Kamarakórust Tillai Auréllal közösen alapító édesapa, Dobos László napjainkban már nem is olyan aktív karnagy, mint volt korábban az elmúlt évtizedekben. De az is igaz, hogy a Bach Énekegyüttest 1985-ben alapító és azt 1999-ig vezető, valamint a Kodály Gimnázium Vegyeskarát is 1985–1995 között Kertész Attilával közösen vezénylő ifjabb Dobos László is már másfél évtizede nem folytat aktív karnagyi tevékenységet, s 2011 óta nem énekel már az Unicum Laude Énekegyüttesben sem.

Ez utóbbinak az is oka, hogy az általa 1981 óta napjainkig működtetett Do-Lá Stúdió több mint 600 felvételt készítő, most is aktív tevékenysége mellett 2010-től az akkor átadott Kodály Központ zenei rendezői munkái mellett egész egyszerűen már nem maradt elegendő ideje az aktív zenei tevékenységre a több évtizedes zenei rendezői munkájáért Erkel-díjjal kitüntetett kiváló muzsikusnak. Ezért is hallatlan nagy öröm ez a mostani rendkívül sikeres visszatérés a Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusa élén, melynek első nagy nyilvánosság előtti megszólaltatása fűződik ifjabb Dobos László nevéhez.

A Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusa egy komoly meghallgattatás után került kiválasztásra, és már most bizton állíthatjuk, hogy a bő harmincfőnyi együttes a pécsi kórusélet legkiválóbb „hangjaiból” kiválasztott összetételével a pécsi zenei életnek is egy biztató jövővel kecsegtető meghatározó kórusává válhat, mely méltó lehet a Pécsi Kamarakórus, a Mecsek Kórus, a Bartók Férfikar és a Bartók Leánykar, vagy épp a Bach Singers és a Pécsi Egyetemi Kórus által is fémjelzett, a hazai és a nemzetközi zenei élet élvonalához tartozó színvonalához, hogy csak néhány kórust említsünk a számtalan kiváló pécsi kórus közül. Öröm volt látni, hogy a sok személy szerint kevéssé ismert, de kiváló fiatal énekes mellett olyan tapasztalt tagjai is vannak az együttesnek, mint a Pécsi Kamarakórusból ismert kiváló szopránszólista, Komáromi Alice – aki a Fesztiválkórusnak hangképzője is a hírek szerint –, az ex-Unicum Laude-tag Pécsi Csaba, vagy a Bartók Férfikarból is ismert Zseni Attila, s nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy a kiváló zongoraművész, Fodor Gabriella is tagja az együttesnek, pedig ő korábban inkább mint zongorakísérő volt ismert elsősorban kórushangversenyeken, most pedig a Schola Santi Pauli karnagyi vezetése mellett, mint aktív énekes is részese a pécsi kóruséletnek.

Az előbbiek után is hatalmas meglepetés volt, hogy ez a hanganyagát tekintve nagyszerűen kiválogatott új kórus, milyen egységesen szép és árnyalt hangzással adta elő Kodály Zoltán egyik nagyszabású székely népballada feldolgozását, a Molnár Annát, melynek ugyanakkor minden dinamikai gazdagságát, így a nagyon zeneien, túlzásoktól mentesen felépített csúcspontjait is maximálisan élvezhettük, s élvezhette a Bartók Rádió nyilvánossága révén a kórusmuzsikát szerető magyar zenebarátok sokasága is. A siker és a nagyszerű, katartikus élmény a kórus kiváló kvalitásai mellett mindannyiuk és karnagyuk alapos munkáját is dicséri, mely Dobos László precízen érzékeny vezénylő kezei alól a maga teljességében tudta visszaadni Kodály muzsikájának minden szépségét, úgy, hogy az a pécsi zenei élet – nemegyszer maga a Mester által is megtapasztalt – legnagyobb kóruspillanataihoz is méltó tudott lenni, példaként legyen elég a Tanárképző Főiskola Vegyeskarának 1958-as Molnár Anna előadását említeni Tillai Aurél vezényletével, vagy ugyancsak velük azt az 1963-as Liszt Termi koncertet, melyhez ugyancsak melegen gratulált a Mester.

A jubileumi koncert dr. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár – egykori pécsi és mohácsi karnagy – és dr. Páva Zsolt pécsi polgármester széles és nagy ívű, megszívlelendő köszöntő gondolatai után egy ősbemutatóval folytatódott. Márta István (1952–) Erkel-díjas zeneszerző, a Zsolnay Örökségkezelő korábbi vezetőjének erre az alkalomra komponált Tér–Idő című, mintegy bő 7 perces kórusműve igen érdekes szövegválasztással az Agnus Dei (Isten báránya) misetétel, Bertók László Kossuth-díjas pécsi költő Összegyűlik benne a fény című versének részletére és az 55. zsoltár Kecskeméti Vég Mihály fordításában Kodály Zoltán által a Psalmus hungaricusban is felhasznált szövegének részletére épült.

A zene sokrétű összetettsége is ehhez a szövegi mondanivaló összetettségéhez méltó volt. Egyrészt magában hordozta a 20. század második fele magyar kórusmuzsikájának, mondjuk Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Kocsár Miklós, vagy akár Orbán György nevével fémjelezhető zenei hangvételét, de Kodály és a magyar népzene hagyományait is kellően mérsékelt modernitással ötvözve idézte fel és őrizte meg, melyből különösen ez utóbbi volt egészen katartikus, melyben nem direktben a kodályi melódiához, de a Psalmusbeli hangvételéhez és dinamikai skálájához is kapcsolódott jó ízléssel megírt művében Márta István.

A mű előadásában a Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusát az együttes másik művészeti vezetője Vass András dirigálta a tőle kortárs műveknél is megszokott precizitással, s a kórus remek teljesítménye méltó alapja lehet a további e téren való működésének is. Nagyszerűen szólt a pécsi egyetemistákból álló szólista kvartett is, Dörgő Inez Adrienn – szoprán, Kiss Diána – alt, Bagdi Zoltán – tenor és Langbein Bertalan – basszus, akik közül különösen is a hölgyek remekeltek igen szép tónusú hangjukkal, s nagyszerű volt a műsorfüzetből lemaradt, a kodályi népdalidiómát intonáló ifjú énekes leányka, – a Schóber Tamás Pannon Zenei Egyesületi gyermekkarában is éneklő – Abonyi Veronika.

A mű előadásában fontos szerepet töltöttek be a Pannon Filharmonikusok muzsikusai: Gáspár Emese-harangjáték, Góth Tamás-marimba, Kugyelka Zsolt – vibrafon, Lakatos Ida – hárfa, Varga Írisz – cseleszta, Erdélyi Dániel – orgona, akik a szerző szerint „tetszés szerinti hangszerekre” írt zenemű ősbemutatói hangszeres apparátusában a kellően finom érzékenységű harmóniai és hangszín hátteret biztosították ennek a „Térben és Időben” csendesen tovasuhanó műnek – Bertók Lászlót idézve – „végtelen megtartó titkát”, melyhez nagyon stílszerű volt Cseri László fotómontázsa.

A Kodály Központ 5 éves jubileumát ünneplő koncertjének első részét a Pannon Filharmonikusok egyik ifjú koncertmestere, Bánfalvi Zoltán (1979–) Divertimento című tavaly komponált vonószenekari művének fordított sorrendben előadott első két tétele zárta. A mű alapvetően megfelelt az alkalmi szórakoztató zene műfaji követelményeinek, bár ha belegondolunk Bartók Divertimentója életvidám és folklór ihletettségű saroktételei mellett elsősorban drámai lassú tételével mérföldkő a 20. századi zene történetében, így akár az is elvárható lehetne egy nem átlagos divertimentóval szemben, hogy akár ilyen mélységeket és magasságokat is ostromoljon.

Nos, ha ezt nem is kísérelte meg Bánfalvi Zoltán műve, azért a tisztességesen jól megírt kategóriába sorolható, mely épít a korábbi 20. századi neoklasszicizmusra, valamint generációja a korábbi korok hagyományait is szem előtt tartó bátor dallamépítkezési invenciójára, s teszi mindezt egy kicsit „bőbeszédűen” sok ismétléssel, de azért kifejezetten jól játszhatóan az egész – Bánfalvi Zoltán koncertmester által vezetett – Bogányi Tibor által jól összefogott vonószenekar számára, s ragyogó expresszív szólókra is lehetőséget adva a brácsás Murin Jaroszlavnak és a csellista Janzsó Ildikónak, akik kellő érzékenységgel éltek is a felkínált alkalmakkal.

A Kodály Központ jubileumi koncertjének második felét egy igazi világklasszis produkció nyitotta. Kodály Zoltán hegedűre és gordonkára írott 1914-es Duójának zárótételét adta elő a ház egykori rezidens művésze, a Paganini-versenyt nyert világhírű hegedűművész, Baráti Kristóf – aki egy egészen káprázatos, Eugène Ysaÿe (1858–1931) szólószonátáiból készített lemezt vett fel a Kodály Központban – és Bogányi Tibor, a Pannon Filharmonikusok csellistából karmesterré lett vezetőkarmestere, aki azt is megmutatta immár sokadszor, hogy hangszerének is még mindig kiváló művelője.

Nos, bár Baráti diplomakoncertjén is megcsodálhattuk kettejük – akkor Schubert Kvintettjében Bánfalvi Zoltánnal, Bársony Péterrel, Várdai Istvánnal kiegészült – együttműködését, arra azért még legmerészebb álmainkban sem számíthattunk, hogy ilyen a pillanat által is ihletett egymásra hangoltságban tudnak megszólaltatni egy hangszeresen egyenként is rendkívül nehéz szólamanyagú művet, s akkor még nem is szóltunk az összjátékban a Mester által támasztottakról. Az a magabiztos, lehengerlő elegancia pedig, amely eddig is szinte mindig jellemezte Baráti Kristófot, ezúttal a közös produkcióra is átáradóan koronázta meg a Baráti-Bogányi Duó játékát, melyben két abszolút egyenrangú nagy hangszeres muzsikus egymásra találásának lehettünk tanúi.

A koncert zárószáma, Kodály Zoltán Psalmus hungaricusa volt, mely az 5 évvel ezelőtti avató koncert hangulatához illően szinte teljesen azonos apparátusú volt, színvonalában azonban ragyogóan tükrözte azt az utat, melyet a közreműködők, így az ex-pécsi szólista Horváth István tenorista, az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar és a Pannon Filharmonikusok, Bogányi Tibor vezetésével bejártak. Sorban haladva, Horváth István ma már egyre jobban spintová („élessé”) erősödő lírai tenor hangjának minden szépségét és drámai erejét is felmutatta, úgy, hogy szinte minden alkalommal jól hallhatóan és végig tisztán együtt volt a kórussal és a zenekarral, s csak néhány csúcsponton „maradt el tőlük” dinamikában. Bár ezzel kapcsolatban talán érdemes megosztanom az 5 évvel ezelőtti Pécs Cantat alkalmával Kodály Zoltánné Péczely Saroltával készített rádióinterjúmnak erre vonatkozó részletét, nevezetesen, hogy „Horváth István mindent elénekel, amit Kodály leírt, s ez nem kevés”. Magam mégis még mindig úgy érzem, hogy a Psalmus szólista szólama azért nagyon megkívánja egy lírai képességekkel megáldott hőstenor hangot, vagy egy hősivé is kiteljesedni tudó lírai tenorhangot, mint mondjuk amilyen Rösler Endre, Simándy József, vagy a Pécsett is tanító, s így itt is többször megcsodált Réti József hangja volt. Ez azonban nem jelenti, hogy Horváth István ne énekelt volna ki minden drámaiságot, amit Kodály megírt a tenor szólamban, mindössze azt, hogy csodálatos lírai tónusa és már meglévő spinto erényei mellett magam azért szorítok, hogy a Réti-féle csúcsponti éneklés szintjét is elérje egyszer majd. De ez, amit most itt és így hallhattunk szintén a már említett nagyságokéhoz méltó, s alázatában az övékhez mérhető, nagyszerű teljesítmény volt.

A Nemzeti Énekkar pedig már most olyan a magyar kórusmozgalomban etalonnak tekinthető oratóriuméneklési csúcspontra jutott, mely méltó megkoronázása az együttestől 70 évesen búcsúzó Antal Mátyás karnagy több évtizedes karnagyi munkásságának. A Nemzeti Énekkar mára a nagy oratórikus művek, pátosszal teli nagy hangzásának legkiválóbb magyar előadójává vált, de emellett olyan hangzásbeli finomságok is jellemzik dinamikai és színskáláját, mely korábban viszonylag csak ritkábban volt sajátja. Feltűnő volt e téren a mindig is differenciáltan éneklő női szólamok mellett a férfikari rész rendkívül árnyalt hangzása, melyből a mű záró részének basszus szólama szinte nálunk alig hallott a legjobb orosz ortodox kórusokat idézően szép és katartikus volt.

A Pannon Filharmonikusok zenekara is egészen kimagasló, a nemzetközi élmezőnyt jellemző színvonalon játszott, melyben ezúttal a remek szólista teljesítmények – Bánfalvi Zoltán-hegedű, Laduver Mihály klarinét, Gárdai Viktória-fuvola, Sturcz László oboa – elé kívánkozik a zenekar szólamainak rendkívül egységes tónusú hangzása és a szólamok közötti játék nagyon ritkán hallhatóan maximális összhangja. Ennek, s az egész mű nagyszerű, katartikus előadásának kulcsát a vezénylő karmester, Bogányi Tibor kellően kiérlelt, a drámaiságnak és hősiességnek egyaránt bő teret adó koncepciójában és annak nagyszerű, időt és zenei finomságokat is előtérbe állító kidolgozásában kell keresnünk, mellyel a kiváló pécsi vezetőkarmester eddig is többségében nagyszerű teljesítményeinek egyik csúcsát tette le a pécsi és a rádióközvetítés révén az egész hazai zeneszerető nagyközönség elé. Köszönet érte neki is és minden közreműködőnek.

Lehet akár meglepő, hogy egy amint láthatták alapvetően elégedett kritikus e koncerttel kapcsolatos írása végén némi műsorválasztási kételyének ad hangot. Teszi ezt azért, mert a ragyogó művészi színvonal révén már elégedetten távozóban elkapott egy-egy kritikai megjegyzést a közönség soraiból azzal kapcsolatban, hogy vajon ezt és így kellett volna e jubileumon a pécsi és az országos közönség elé tárni, s hogy túlságosan is sok volt a különböző műsorszámok közötti átállás, amit a Bartók Rádió hallgatóságától eltérően a helyszíni közönségnek senki nem töltött ki. Nos, ez utóbbival kapcsolatban magam is úgy éreztem, hogy az egyszemélyi kettős műsorvezetés Bősze Ádámmal, épp a Kodály Központ közönségét érintette hátrányosan, másrészt túlságosan is sokáig tartott, még ha érthetően is, egy-egy átállás. Másrészt az is igaz, hogy lehetett volna mást és másképp is ünnepelni a jubileum kapcsán. Erre azonban valahogy nem volt elegendő fantázia vagy kapacitás, pedig bizonyára lehetett volna egy egységesebben homogén műsort létrehozni, mint a mostanit, mely több ponton is emlékeztetett az öt évvel ezelőtti, szintén eléggé eklektikus nyitóra.

S talán lehetett volna egy kissé még inkább pécsi a mostani produkció egésze is. Bár, az mindenképpen erénye volt a mostani előadásnak, hogy a Pannon Filharmonikusok új Fesztiválkórusa most mutatkozott be az országos és a helyi nyilvánosság előtt is, s Márta István művével egy igazán jeles kortárs darab pécsi bemutatójára is sor került, talán csak Bánfalvi Zoltán műve lógott ki egy kicsit a kelleténél nagyobb nyilvánosságot kapva a sorból. Mégis, amint már mondtam, a művek előadásának kivétel nélkül nemzetközi mércével mérve is kimagasló színvonala, a Kodály Molnár Anna és a Baráti-Bogányi Duó, valamint a Psalmus hungaricus előadásának világszínvonala mégis feledtetni tudta, sőt többségében indokolttá tette ezt a műsorválasztást, mely sok szép katartikus pillanattal ajándékozta meg a pécsi közönséget, nem utolsó sorban a ház névadójának, Kodály Zoltánnak ezúttal maximális tökéletességgel felmutatott művészete által.

Immár bő évtizede el vagyunk kényeztetve a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Zeneművészeti Intézete nagyszerű összefogással a pécsi zenei életet színesítő remek előadásaival. Legyen elég talán a korábban a Pécsi Egyetemi Kórust vezető – s azt Tillai Auréltól átvevő – dr. Kamp Salamon által vezényelt ragyogó oratórikus koncertekre utalni, melyek közül a Bach Magnificat és a Karácsonyi oratórium 1. kantátája Schütz Karácsonyi történetével társítva – utóbbi a Pannon Filharmonikusok Musica Sacra bérletében – szinte világszínvonalat közelítően szólt, vagy az utóbbi öt évben a Kocsár Balázs által a Kodály Központban vezényelt operasorozatra utalnunk, melyből a Händel Julius Caesar, Weber Bűvös vadász és Humperdinck Jancsi és Juliska a hiánypótlás mellett színvonalával is kiemelkedő esemény volt a pécsi zenei életben.

Nos, ha nem is pontosan ilyet, de ehhez közelítően nagyon magas színvonalút „tett le az asztalra” az immár dr. Lakner Tamás vezette Pécsi Egyetemi Kórus és a Pécsi Egyetemi Zenekar, mely Kocsár Balázs vezényletével a Pécsi Advent keretében december 17-én a pécsi Bazilikában a zenetörténet egyik igen hálás nagy oratórikus kihívásának, Mozart Requiemjének előadására vállalkozott, megérdemelt nagy sikert aratva a nagyszerű produkcióval. A siker alapját a két egyetemi együttes Kocsár Balázs által egységesen felépített munkája adta, melynek alapját természetesen az általa elvégzett zenekari és Lakner Tamás által jól hallhatóan alaposan felkészített kórusmunka adta.

Utóbbival kezdve a Pécsi Egyetemi Kórus a jó esetben csak öt évenkénti tag- és létszámcserét kifejezetten jól vészelte át, sőt mondhatni, hogy a férfikari része talán még erősödött is, ami Lakner Tamás a Bartók Férfikar élén végzett, nemzetközileg is elismert munkásságának is köszönhető. De természetesen a kórus nőikari része is igazán jól, sőt mondhatni meghatározóan szól, talán csak néha érezni egy kicsit forszírozottabb éneklést a magasabb régiókban, ami a hangképzés egységesítése mellett a kórus hangzáskarakterének további haladási irányát is kijelöli.

De már most a magyar felsőfokú iskolai kórusok élvonalába tartozó teljesítményt produkáltak, melyhez jól hallhatóan a Kocsár Balázzsal végzett közös zenekari munka is jól továbbvihető tapasztalatokat adott hozzá.

A négy énekes szólista feladatára egy remek „saját erő”, az egy nappal korábban Márta István művében is remeklő és most is szép hangon és muzikálisan éneklő Kiss Diána mellett vendégeket hívtak a produkcióba a pécsi egyetemisták vezetői. A basszista Szécsi Máté, a Pécsi Nemzeti Színház művésze volt, aki a szokottnál is jobb diszpozícióban énekelte szólamát, míg a két debreceni vendég, Nagy Kíra szoprán és Biri Gergely tenorista volt, akik közül főleg utóbbi, forszírozás-mentesen is erőteljes hangja volt különösen megkapó, de kolléganője is szépen szólt.

A Pécsi Egyetemi Zenekar teljesítményéből első helyen a tiszteletbeli és valóságos koncertmester, Gyermánné Vass Ágnes által vezetett vonóskart kell kiemelni, mely nyilvánvalóan a kiváló Liszt-díjas pécsi hegedűművésznő által is inspiráltan egységes és friss tempójú és ritmizálású játékával lepte meg immár sokadik alkalommal a pécsi közönséget, de nagyszerűek voltak fa- és rézfúvós szólisták, így például a két-két fagottos, a basszetkürt szólamát játszó klarinétos, a trombitás, s különösen is a Tuba mirum tételben a szólóharsonás.

Kocsár Balázs végig túlzásoktól mentesen friss tempókkal és világosan tagolt mozdulatokkal vezényelte a keze alatt dolgozó ifjú zenekari muzsikusokat és a kórust, akiket egy zenetörténeti remekmű megszólaltatásának a közönség mellett vélhetőleg nekik is katarzist hozó részeseivé tudott tenni.

Maradva ez utóbbinál, üde színfolt volt, hogy a végig kivetített szöveg mellett előzetesen egyháztörténeti segítséget is kapott a pécsi közönség az előadáshoz, talán csak az volt egy kissé kellően végig nem gondolt választás, hogy mintegy kétharmadánál megszakítva a zenei folyamatot ismét kaptunk egy kis szóbeli segítséget, pedig addigra már Mozart zseniális zenéjének a pécsi egyetemisták által jól kibontott katarzisa alá kerültünk.

Világszínvonalú Bach Karácsonyi oratórium előadásnak lehettünk szem- és fültanúi december 20-án a Kodály Központban, ahol a Filharmónia Mester-bérletében a Norvég Barokk Zenekar, neves külföldi és hazai szólisták, valamint a Vashegyi György vezette Purcell Kórus egészen káprázatos teljesítménye aranyozta be a 6 tételes kantátasorozat 1., 3., 5. és 6. kantátájának katartikusan szép ragyogó előadását, melyben a végig vetített szöveg is természetes partnerünkké lévén segítette a zene mellett az ünnep isteni üzenetének átadását és átélését, melyben még a két kimaradó kantáta hiánya sem tűnt fel, bár jegyezzük meg, hogy még napjainkban is ritkaság, hogy a teljes oratóriumot egyvégtében előadják, így mindig a kihagyás mikéntje a kulcskérdés. Nos, Vashegyi György nagyon jól választott, amikor épp ezt a sorrendet választotta, lévén, hogy – bár a nagyon pasztorális 2. kantáta néhány szépsége „jól esett volna”, de – így is egy nemcsak viszonylag, de valóságosan is teljes képet kaphattunk Bach remekéről, mely a szöveg megkívánta „szolgálat” átlényegített gazdagságával az érzelmi meghittség katartikus pillanatait is meg tudta teremteni.

Az előadás világszínvonalával kapcsolatban pedig kimondhatjuk, hogy a nagyszerű teljesítményt nyújtó Norvég Barokk Zenekar mellett is elsősorban a Purcell Kórus jelentette azt az alapot, melyet ilyen méretű, mintegy 30 fős vegyeskar előadásában világszerte alig hallani. A szólamok lebilincselően szép és egységes kórushangzása mellett talán az volt, ami még minden eddigi, szinte kivétel nélkül hasonló világszínvonalú produkciójukhoz képest is némi újdonságot jelentett a Purcell Kórus hangzásában, hogy olyan magával ragadó erővel szólaltak meg, mely minden egyes a zenekarral közös csúcsponton is forszírozás nélkül, a lehető legtermészetesebben át tudott jönni úgy, ahogy azt a mai koncertközönség is maximálisan élvezni tudta. A kórus nagyszerű teljesítményében bizonyára az is közre játszott, hogy kiváló szólista képességekkel megáldott tagjainak ezúttal „csak” a kórusban kellett és volt lehetősége megmutatni ragyogó kvalitásait.

Ami utóbbiakat illeti egészen kiváló nemzetközi szólista-gárda szegődött a kórushoz és a Purcell Kórushoz. Az angol szoprán, Julia Doyle, Bach kantáták lemezfelvételeiről is ismert hangja minden szépségét felmutatta, miként a kiváló norvég alténekesnő, Marianne Beate Kielland is, aki nemcsak hangja szépségéről, de kellő drámaiságáról is tanúbizonyságot tett. A Dániában tanult norvég baritonista, Johannes Weisser is méltóképp csatlakozott hozzájuk, ha néha tónusa lehetett volna kissé bársonyosabban telt, a mi – merthogy Pécshez is kötődő – Megyesi Zoltánunk pedig az Evangélista szerepében volt méltó és tökéletes partnere külföldi kollégáinak.

A Norvég Barokk Zenekar amellett, hogy nagyobbrészt korabeli barokk hangszereken játszott, akárcsak novemberben a lengyel Wroclawi Barokk Zenekar – ők csak annyiban különböztek, hogy barokk fuvolákon és csellókon, viola da gambán is játszottak – egész felfogásában és frissességében nagyszerűen illeszkedett a Purcell Kórus hangzásához és a Vashegyi György által megkívánt, nem túlzásba vitt, de friss tempókhoz és gazdagon árnyalt dinamikához.

Ebből az egységesen szép és friss vonóshangzásból hadd emeljük ki a koncertmester remek hegedűszólóját, valamint a szóló csellista megbízhatóan jó teljesítményét, de a produkció igazi értékét a két egészen kiváló oboista és a koncert második felében ugyan hibázó, de az első részben úgynevezett natúr hangszerén egészen káprázatos teljesítményt nyújtó trombitás játéka jelentette, de ne feledkezzünk meg a végig remekül continuózó orgonistáról sem.

Vashegyi György ezúttal is precíz, kellő vitalitással teli mozdulatokkal vezényelte vendégzenekarát, a Norvég Barokk Zenekart, és kórusát, a Purcell Kórust, akiket nyilván alapos munkával készített fel erre a felszabadító erejű katarzist hozó feladatra, de a szólistákat és a produkció egészét is jól láthatóan gazdag gesztusrendszerrel igyekezett a kellő intenzitásra inspirálni. A siker sem maradt el a percekig zúgó, jogilag is levédett sok „Pécsi Taps” formájában.

Rendhagyó módon e 3 részes kritika zárásaként álljon itt egy 5 évvel ezelőtti, a youtube-ra két részletben felrakott felvétel, mely mégis szellemiségében akár mindhárom koncerthez méltán kapcsolódhat: Kodály Psalmus hungaricusát énekelték a Pécsi Székesegyházban az akkori Pécs Cantaton résztvevő kórusok és Horváth István tenorista, a produkciót és a Pannon Filharmonikusokat a Salzburgi Dóm Kórusának karnagya, Czifra János vezényelte.


Fotók: Tóth László, Loósz Róbert, Horváth Gábor és internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc