Értékes szimfonikus és fúvószenekari koncertek a Pannon és az Ércbányász zenekarral

December elején két szimfonikus, illetve egy szimfonikus igényességű fúvószenei koncertet volt módomban meghallgatni, a Pannon Filharmonikusok december 3-i, „Szimfonikus titkok” című Kodály Központbeli koncertjét és 12-i Carl Reinecke Fuvolaversenyét is tartalmazó Örömóda hangversenyét, Beethoven 9. szimfóniájával, közte pedig Mikulás-napi ajándékként a Pécsi Ércbányász Koncert Fúvószenekar évzáró hangversenyét, melyen Szabó Ferenc hangszerelésében és vezényletével két évfordulós magyar zeneszerző, Goldmark Károly és Mosonyi Mihály műveinek fúvószenekari átiratát, valamint ifjabb és idősebb Johann Strauss örökzöldjeit hallhattam.

A Pannon Filharmonikusok december 3-ára tervezett „Fibonacci és a titok” című hangversenyéből időpontváltozás miatt „csak a titok” maradt meg, bár a műsor maga nem igazán indokolta ezt a „Szimfonikus titkok” címet, lévén, hogy Prokofjev népszerű Klasszikus szimfóniája ma már azért a zenei műveltség alapjai közé tartozik, s Franck zongora-zenekaros Szimfonikus variációi és Rachmanyinov Szimfonikus táncai is csak viszonylag kis számú titkot rejtenek magukban, inkább, mint az intelligens és érzelemgazdag zenei előadás próbakövei számítanak kihívásnak az e téren igényes szimfonikus zenekarok számára.

Szergej Prokofjev (1891–1953) 1917-ben komponált 1. „Klasszikus” szimfóniája vállaltan Haydn és Mozart korának zenei köznyelvét beszéli, de teszi ezt olyan különleges szimfonikus zenekari hangszereléssel, mely összetéveszthetetlenül magán viseli a 20. század zenei nyelvét is. Mivel azonban végig megmarad a klasszikus kort jellemző méret és szerkezetbeli keretek között tulajdonképpen az egyik legsikeresebb első „neoklasszikus” stílusú műnek is tekinthetjük, mely megelőzi az idősebb pályatárs, Igor Sztravinszkij ilyen stílusú korai műveit, még a meghatározó jelentőségű 1920-as Pulcinella-szvitet is. Az a dallami lelemény, mely azonban Prokofjevnek teljesen sajátja, olyan tökéletesen régies ízzel fogalmazódik meg, mely sikerének legfőbb alapja napjainkban is. Emellett mindegyik tételét, különösen a saroktételeket, olyan magával ragadó vitalitás és zenei és zenén túli humor hatja át, mely minden korosztályhoz „megtalálja a hangot”. Nem véletlen, hogy Leonard Bernstein úgy fogalmazott, hogy amikor 14 évesen első alkalommal meghallotta Prokofjev Klasszikus szimfóniáját, szinte fetrengett a nevetéstől a szőnyegen.

Nos, a Pannon Filharmonikusok az olasz Paolo Paroni vezényelte előadásából sajnos épp ez a fergeteges jókedv és hangsúlyozott humor hiányzott leginkább egy kicsit. Pedig a zenei karakterek összeütköztetése és a kis zenei részletekben rejlő humoros megoldások alapvetően megvalósultak, s ebből feltétlen ki kell emelni a fafúvósokat, akik közül különösen Tímár Judit fuvolás volt elemében, de az oboás Udvardy Gizella, a fagottos Herpay Ágnes és a klarinétos Arnóth Zoltán is jól hozták karaktereiket, mivel azonban a karmesteri koncepció, vagy vérmérséklet kissé visszafogottabb volt a kelleténél, mégsem érvényesülhetett maximálisan a klasszicitáson túlmutató prokofjevi humor. Tévedés ne essék, nem a karmesteri önkényességet hiányolom, mindössze azt az itt szükséges egyéni tempóválasztást és kihegyezett ritmikai hangsúlyozást, melyet ez a mű legjobb előadásaiban nagyon is elbír. Így kissé csak klasszikusan iskolásan szóltak a vonósok, s a különben jól kivitelezett fa- és rézfúvós szólók, s az együtt-játszások sem kapták meg kellő kontrasztjaikat, így csak egy sok zenekarnál örömünnepet jelentő precizitást kaptunk, sodró erejű élmény helyett.

Cesar Franck (1822–1890) a romantika Bachot példaképnek tekintő és hozzá hasonlítani akaró kvalitású kiváló orgonaművésze a ma már alaprepertoárba tartozó A-dúr szonáta mellett, egy máig viszonylag ritkán játszott Szimfonikus variációk című művet komponált másik hangszerére, a zongorára, előbbiben a hegedű (vagy napjainkban néha cselló, fuvola) partnereként, utóbbiban a zenekar egészében helyet foglalva, de azért főszereplőként. Pécsett a közelmúltban a Takács-Nagy Gábor vezényelte Budapesti Fesztiválzenekarral volt módunkban hallgatni ezt a remek stílustanulmánynak is felfogható kompozíciót, melynek akkor is és most is a még mindig csak 33 éves, de már egy évtizede a versenysikerekkel visszaigazoltan is tehetséges Báll Dávid volt a szólistája. Aki biztosan sokat tudhat e műről, ha a Pannonosok is őt választották szólistának, bár 2003-ban már Király Csabával is előadták a művet. Nos, az így a két évvel ezelőtti produkcióval való összevetésben a pécsi zenekar csak egy tekintetben „maradt alul” a Fesztiválzenekarral szemben. Nevezetesen abban, hogy a Franck-mű néhány nagy csúcsponti részében kissé elnyomta a végig nagyon muzikálisan és sokrétűen zongorázó Báll Dávidot, illetve, hogy néhány egészen leheletfinom dinamikai, agogikai megoldásához nem kellő mértékben és flexibilisen alkalmazkodott, ami azért is volt meglepő, mert a pécsi zenekart épp ezen a téren dicsérik leginkább a kritikusok itthon és külföldön egyaránt. Ez persze leginkább karmesteri érzékenység kérdése is, s ez azért is volt meglepő, mert Paolo Paroni azért a koncert egészét tekintve alapvetően egy finom ízlésű és mozdulat-kultúrával rendelkező dirigens, így még akkor is meglepő volt ez a társra való nem kellő odafigyelés, ha Franck művének tömbszerű, kissé németes gesztusai mellől nem mindig könnyű egy finomabb kísérőszerepre váltani. Így a Szimfonikus variációkban hallhattunk egy szinte végig szuper-érzékenyen játszó zongoraszólistát, Báll Dávid személyében, aki a csúcsokon való együtt-játékban néha „hallhatatlanná” vált, s egy részleteiben jól játszó, de nem eléggé érzékeny pécsi zenekart, mely a karmesteri intenciók miatt nem úgy kísért, ahogyan arra pedig képes lenne.

Szergej Rachmanyinov (1873–1943) életműzáró, 1940-ben komponált Szimfonikus táncok című műve legutóbb 1993-ban hangzott fel Pécsett, a pécsi zenekarral Rachmanyinov CD-t készítő Howard Williams vezényletével, a POTE Aulában. A mostani és az akkori produkció összevetése méltatlan és igaztalan lenne, de annyit feltétlen érdemes kiemelnünk, hogy bár a zenekar legalább kétharmadában kicserélődött azóta, a mostani előadás is maximális mértékben megfelelt a műről akkor alkotott, s azóta lemezfelvételekről is őrzött „hangzó képnek”.

A szeretett orosz hazától való, akkor immár több mint két évtizedes, kényszerű amerikai távollét nosztalgikus hangjai szóltak a legszebben a Pannon Filharmonikusok előadásában, melyben a Laduver Mihály játszotta elégikus szaxofonszóló mellett ismét-csak a fafúvósok voltak a további főszereplők: az oboás Udvardy Gizella, az angolkürtös Murin Roman, a klarinétos Arnóth Zoltán, a basszusklarinétos Török Elek, a fuvolás Tímár Judit, aki ezúttal még két kiváló kollégát kapott, Gárdai Viktória és a piccolón is játszó Sóvári Zsuzsanna személyében, de a fagottos sor is kiegészült, Herpay Ágnes mellett Hozbor Évával és Haszon Balázzsal. A jól szólózó Deák Márta vezette vonóskar érdekes módon talán épp a nosztalgikus részben szólhatott volna egy kicsit „édesebben”, de alapvetően jól érzékeltették a játékmódjukban jelenlévő alapvetően kétfajta karaktertípus közti intenzitásbeli különbséget. Az, hogy ritmikailag lehetett volna hangsúlyosabb és „kihegyezettebb” a játékuk, véleményem szerint ismét leginkább a karmesteri „számlára” felírható hiányosság, hiszen a zenekar többi nagy egysége, a szépen szóló rézfúvóskar és a zongorával is megerősített kibővített ütőszólam is a kelleténél kissé puhább akcentussal, hangsúlyokkal játszott.

Az alapvetően precíz és kifejező mozdulatokkal vezénylő Paolo Paroni teljesítményéből ezúttal is, akárcsak a koncertnyitó Prokofjev mű esetében, az egyéni hangvételre, zenei gondolatátadásra való hangsúlyos törekvés hiányzott, mely az igazi nagy koncertkarmestereknek sajátja. S ezzel nem csak arra utalok, hogy az olasz dirigens sok kiváló balettprodukciót vezényelt már, de azért ne feledjük, hogy az ott alapfeltételként szükséges állandóság egy szimfonikus zenekari produkció esetében, egy kicsit a csak a megbízható rutinba való süllyedést eredményezhet a muzsikusok, de néha a műveket sok előadásban ismerő közönség előtt is. Pedig Rachmanyinov művében egész életének minden fájdalma, s az azzal való szembenállás, ellenszegülés és harc minden keménysége is ott van, ha nem is egyedüliként pályáján, de ritkaságnak számító módon, s épp az ezzel való kontrasztban kap igazi katartikus hangsúlyt a hazaszeretet iránti nosztalgia érzékenyen finom, lírája. Így azonban csak egy mérsékelt mederbe terelt szép előadást kaptunk, egy igazi nagy dráma helyett, pedig erre is meg lett volna minden esély. Kár érte, de azért köszönet is.

Az idén 58 éves Pécsi Érbányász Koncert Fúvószenekar már az Apáthy Árpád által fémjelzett korszakban is arról is nevezetes volt, hogy a magyar átlagot meghaladóan adott elő klasszikus komolyzenei örökzöldeket és ritkaságokat fúvószenekari átiratban. Az elmúlt negyedszázadban pedig az együttes ezt azzal bővítette ki, hogy az azóta a vezetést átvevő Szabó Ferenc karnagy úr szinte az egész zeneirodalomra – Bachtól Bartókig, Gustav Theodore Holstig és a mai modern filmzenékig – kiterjedő fúvószenekari áthangszerelési tevékenységének lelkesen hű alanyaként az addigi átiratoknak többszörösét is megszólaltatja, szinte egyetlen hangversenyt sem kihagyva a sorból, az egész magyar fúvószenekari mozgalomnak is példát mutatva.

A mostani, december 6-i, az ANK Színháztermében zsúfolásig telt ház előtt megtartott évzáró hangversenyén is két kiváló évfordulós magyar zeneszerzőhöz kapcsolódó igazi kuriózummal kezdte: a 185 éve Keszthelyen született és 100 éve Bécsben elhunyt Goldmark Károly (1830–1915) Sába királynője című operájának Bevonulásai indulójának és a 200 éve született Mosonyi Mihály (1815–1870) „Az égő szerelem három színe” című kétzongorás művének Szabó Ferenc által készített fúvószenekari átiratával. Ha az első esetében az átirat a szimfonikus hangvételt tökéletesen megidéző ragyogó minőségét kell kiemelni első helyen, a Mosonyi-mű esetében magának az átiratnak a tényét, mellyel egy hagyományos repertoárt játszó fúvószenekarok is egy remek magyaros darabot „nyertek”, melyhez a mű eredeti címe által is inspirált „piros-fehér-zöld” hazafias karakter teremt tökéletesen stílushű alapot. Ha a Goldmark-mű esetében maga az előadás nem is volt teljesen hibátlan, azért ehhez vegyük figyelembe, hogy az eredeti matéria is izgalmas kihívást jelent professzionális szimfonikus zenekaroknak is, így értékelve ez a mostani fúvószenekari ősbemutató is kifejezetten jónak volt mondható. A Mosonyi-mű esetében pedig a hagyományos fúvószenekari repertoárbeli tapasztalatok is segítették a hangulatosan lekerekített szép előadást.

A koncert hátralévő részében is Szabó Ferenc ragyogó, nemegyszer sziporkázóan szellemes hangszereléseinek lehettünk fültanúi a Pécsi Ércbányász Koncert Fúvószenekar előadásában, akik a Strauss-család, ifjabb és idősebb Johann, valamint Eduard és Joseph Strauss örökzöld és ritkábban hallható, az újévi koncertek mára elengedhetetlen műsorszámaivá vált darabjait adták elő többnyire egészen magával ragadó és lehengerlő produkció keretében. A közönség így hallhatta többek között a Perzsa-indulót, az Egy éj Velencében című operett nyitányát, a Studenten és a Motoren polkát, a Bécsi vér keringőt, a Terefere és az Anna polkát, a Mennydörgés és villámlást és a Perpetuum mobilét, a Vadászaton polkát, a Radetzky-indulót, s ráadásként a Mennyből az angyallal búcsúzott hálás közönségétől a színvonalas és jó hangulatú évzáró koncertet adó Pécsi Ércbányász Koncert Fúvószenekar.

Érdekes „Örömóda” hangversenyt adtak december 12-én a Kodály Központban a Pannon Filharmonikusok, akik Bogányi Tibor vezényletével Beethoven 9. szimfóniájának „felvezetéseként” a német Carl Reinecke (1824–1910) Fuvolaversenyét kísérték Szabados Éva partnereként, majd az Örömódás szimfóniában működtek együtt a Nemzeti Énekkarral, három horvát szólistával és Cser Krisztián basszistával. Már ez a vegyes összeállítás is jelzi, hogy egy több célú és irányú felkérésnek megfelelni akaró produkció részesei lehettünk a Kodály Központban, mely előtt e produkció második fele Kaposváron is ment, majd a teljes műsor másnap Budapesten a MÜPÁ-ban, a Bartók Rádió egyenes adásában, ahol a pécsi zenekari felmenőkkel rendelkező Erdélyi Dániel kapta meg a bemutatkozás lehetőségét. Nos, amint utóbb kiderült az ifjú, mindössze 21 éves és Münchenben tanuló Szabados Éva, a 2013-as Budapesti Nemzetközi Fuvolaverseny különdíjasaként kapta meg a MÜPA programjában való szereplés lehetőségét, s ennek leágazásaként a pécsi fellépést is. Az már egy más kérdés, hogy ezt a túlzottan problémamentes művet épp Beethoven remeke elé tenni, vajon eléggé megfontolt választás-e, vagy olyan, mintha egy könnyű holland-kockát fogyasztanánk el egy sokszínűen ízletes Esterházy-rostélyos előtt. Magam hajlok ez utóbbira, merthogy amikor legutóbb az ezredfordulón hallhattam e művet, akkor Szkladányi Péter a Pécsi Szimfonikus Zenekar igazgatója egy olyan általa vezényelt műsorban helyezte el, melyben Mozart Kis éji zenéje és a Strauss-család művei között igencsak stílszerűen szólalt meg, a pécsi zenekar akkor már Ausztriában tevékenykedő fuvolistája, Oborzil Adél szólójával.

Bevallom arra már magam sem nagyon emlékeztem, hogy Reinecke műve nemcsak a zenekarnak, de a szólistának sem tartogat igazán nagy kihívást jelentő feladatot, hisz még kadencia sincs benne, de azért előadása szerintem egy kicsit többet megkíván a szép hangon való fuvolázás mellett a szólistától. Tévedés ne essék, nem öncélú eredetieskedésre gondolok, de bizonyos dinamikai és sajátosan egyéni agogikai hangsúlyozást, mely nagyjából-egészében hiányzott az el kell ismerni kifejezetten szép hangon fuvolázó Szabados Éva játékából, mely így csak a hangok szép megszólaltatására korlátozódott. Néha, amikor a zenekar kiváló fuvolása, Tímár Judit jutott a szerző jóvoltából egy kis felvezetésre a szólista fuvolás előtt, az volt az érzésem, hogy ő mennyivel gazdagabban meg tudná szólaltatni ezt az anyagot, s nemcsak a kollégájánál nagyobb zenekari tapasztalat, de nagyobb fantázia és hangzásvolumen miatt is. Ami azt illeti, érdekes volt hallani a Bartók Rádió közvetítés-szüneti interjújában, hogy az ifjú fuvolista hölgy Münchenben épp zenekari muzsikusságot tanul, s az igazat megvallva ahhoz már most egészen kiváló a fuvolahangja, ha játéka még ott is lehetne – legalábbis a most hallottak alapján – fantáziadúsabb.

Beethoven 9. szimfóniája legutóbb 2011. szeptember 1-jén hangzott fel a Kodály Központban a Pannon Filharmonikusok előadásában, akkori új vezetőkarmesterük, Bogányi Tibor remek vezényletével, egy hatalmas és sikeres pécsi kórusösszefogás és helyi szólistagárda élén. Így hát izgalommal vártam, mit kapok majd ezúttal a Beethoven Kilencediktől. Nos, az igazat megvallva sokat is, mást is, mégsem maradéktalanul eleget. Kezdve az elején, már az meglepett, hogy sem a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) sem a szólisták nem ültek be, az így zavaróan üres székeikre, így gondoltam, majd a 3. tétel után jönnek, de tévedtem, mert már a második után, s mivel az Örömódás 4. tétel nem attaca, azaz szünet nélkül indul, végképp érthetetlen ez a megoldás, mely ki is váltotta a közönség zavart tapsát a bevonulók iránt. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Pesten vélhetőleg a szólisták jöttek csak be a 2. tétel után, mert a kórus a közvetítés szerint már elfoglalta a helyét a pódiumon.)

A lényegre térve, kifejezetten jól indult az előadás, még ha egy kicsit Bogányi Tibor keveset adott volna a „teremtés ősköd előtti állapotának” – hogy az egyik lehetséges interpretációs felfogást idézzük – kibontására, de az a drámaiság, mellyel az első tétel életharcait zeneileg ábrázolta, messze túlnőtt egy átlagosan jó magyar előadás színvonalán, s ebben a teljes zenekari állomány, vonós-, fa- és rézfúvóskar, üstdobos, maximálisan kiváló partnernek bizonyult. Maradva utóbbinál, az egészen biztos, hogy a második tétel haláltáncból az életigenlés felé tartó ritmikus száguldásának és hangsúlyai kellő „kihegyezésének” kissé számomra nem eléggé fajsúlyos volta nem az üstdobos teljesítményének volt köszönhető, sokkal inkább annak, amit néhányszor már hiányoltunk Bogányi vezényléséből, a dinamikai végletekig való kijátszás kerülését. Ezzel együtt ritmikailag eléggé feszes és precíz játékot hozott ki együtteséből, különösen a fafúvósok, Murin Roman, Udvardy Gizella oboások, Tímár Judit, Nepp Ivett fuvolás, Arnóth Zoltán és Aubrecht Dénes klarinétosok, Hozbor Éva és új olasz fagottos kolléga, Bravin Alesandro teljesítménye volt imponáló, de a Bánfalvi Zoltán vezette vonóskar és a rézfúvósok is karakteres játékot produkáltak.

A lassú harmadik tételből többnyire csak az egészen nagy kvalitású előadások adják vissza azt a mennyeien nyugodt, békés és szemlélődő karaktert, amely Beethoven mennyei vízióját vetíti elénk. Nem véletlen, hogy az Örömódás 4. tételben ennek főtémája nincs egyedül határozottan elutasítva. Nos, e tétel, bár alapvetően szép tónusú vonós-, fa és rézfúvós (kürt-) játékkal szólalt meg, ismét csak a nem kellően lelassított tempóválasztás miatt nem adta vissza az Andante maestoso tételfelirattal is jelzett magasztos karaktert, azzal a romantikus, szinte már Mahlert előlegező hangvétellel, mely pedig sajátja. Így megmaradt bennem Babits Mihály Esti kérdésének egyik kulcskérdése: „ez a sok szépség mind mire való”?

Ha már az előbb Mahlert idéztem, az ő 9. szimfóniájának Bogányi Tibor vezényelte pécsi előadása kapcsán éreztem azt, hogy a két legfontosabb, „sarok” tétellel kapcsolatban nincs, vagy legalábbis kevés az egyetemes, vagy „csak zenei” mondanivalója a még mindig ifjú karmesternek, így a középső tételek remekül kidolgozott részletei ellenére maradt hiányérzet bennem. Nos, a Beethoven Kilencediknél mintha fordított lenne a helyzet, mert amint már eddig is kiderülhetett a két belső tétel hagyott bennem hiányérzetet – minden részletszépsége ellenére – viszont a kellő drámaisággal megszólaltatott nyitó tétel mellett, különösen is az Örömódás finálé feledtette, sőt a jó koncertteljesítmények rangjára emelte ezt a mostani előadást is. Bogányi Tibornak ugyanis itt volt kellő figyelme és türelme a világos értelmező, mégsem didaktikus zenei tagolásokra és hangsúlyokra. Így nagyszerűen szóltak végig a most előtérbe kerülő mélyvonósok (csellók, nagybőgők), kiként a teljes vonós- fa- és rézfúvóskar, s a zenekar remek teljesítményének értékét különösen növelte, hogy nagyon sok fiatal és/vagy új arcot láthattunk a pécsi zenekar soraiban. Alapvetően jók voltak a szólista-kvartett tagjai is: Anamarija Knego kifejezetten szép hanggal szólt szopránok között gyakran nem eléggé becsült feladatában, miként a mezzoszoprán Ivana Srbljan is, s bár a tenorista Marko Fortunato néha kissé forszírozottnak tűnt, a pécsi kötődésű Cser Krisztián basszusa az egész kvartett teljesítményének ragyogó fényű és dinamikájú megkoronázását jelentette.

A produkció egésze szempontjából egészen kimagasló teljesítményt nyújtott – mint már eddig is szinte mindig pécsi fellépései alkalmával – a most Még Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar, mely a jövőben a korábbi pécsi opera-tagozatvezető és kiváló kóruskarnagy, Somos János Csaba irányítása alá kerül majd. A már gyakran megszokott „nagy hangzás” tömbszerű szépsége mellett ezúttal talán a finomabb hangzások érzékenysége volt az, ami mini-katarzisokat eredményezett előadásukban, s talán nem tévedünk, ha ebben nem csak betanító karnagyuk, de Bogányi Tibor karmesteri munkájának és koncepciójának hatását is ott érezzük. Bogányi ugyanis ezúttal is, akárcsak négy évvel ezelőtt a pécsi kórusokkal, most is nagyszerűen fogta össze a zenekar, a szólisták és az énekkar teljesítményét, így összegészében, amint már jeleztük, egy kisebb középső tételbeli hiányosságai ellenére is alapvetően nagyszerű Beethoven Kilencedik szimfónia előadás részeseivé tette a pécsi közönséget a Kodály Központban.

Fotók: Bublik Róbert és internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc