2015. július – Hermann Hesse: Csillagsors

Hesse regénye volt a kötelező olvasmány ezúttal, amely eredetileg Rosshalde (a történet helyszínét adó birtok neve), később Csillagsors címen jelent meg Magyarországon. A regényről elhangzottakat, a jelenlévők véleményét, gondolatai igyekeztem belefűzni összefoglalómba.

A „magányosság regénye”, amely a társas magány pszichológiai jelenségét mutatja be szentimentális stílusban. Egy téren és időn kívüli birtokon vagyunk, ahol egy család szétesésének utolsó állomása tárul fel előttünk apró részletességgel. Hossza ellenére olyan, mint egy novella, néhány szereplőt mozgat, a tényleges események röviden, tömören összefoglalhatók, majd egy katartikus befejezéssel zárul, ami a szereplőket a korábbi statikus állapotból – amely évekig boldogtalanságba zárt mindenkit – végleg elmozdítja.

Az egyik tételmondata a regénynek, hogy „boldogtalannak lenni szégyen”. Ezen sokat gondolkodtunk együtt, hogy ki előtt szégyelli Johann saját boldogtalanságát és vajon miért. A külvilág előtt, önmaga előtt, barátja előtt? Kudarcként éli meg, hogy a magánélete nem sikerült?

A férj és feleség kapcsolata már a legelején sem volt jó, de később egyre inkább elhidegültek. Ennek pontos okaira nem derül fény, de ez a regény jelenében már nem is fontos. Egyedül a kis Pierre jelenti a kapcsot, a válás akadálya is épp ő. Johann ugyan képtelen megfelelő figyelmet szentelni a fiának, az alkotás minden idejét leköti, belemerül egy-egy festményének kidolgozásába, de mégis igényt tartana a gyermekre. A kisfiú a birtokon bolyong, hol az egyik, hol a másik szülőnél van, különösen érzékeny, furcsa, a korához képest érett kérdésekkel bombázza szüleit, akik imádják ugyan, de nem mindig tudnak lépést tartani a kisfiú képzeletének, gondolatainak a szárnyalásával. Az anya azért nem, mert túl racionális gondolkodású és gyakorlatias, az apa pedig a művészi alkotásba feledkezik bele.

A barát, Burkhard megjelenése életet hoz a birtokra, és kibillenti a családot a rezignáltságból. A világcsavargó barát rögtön megérzi, hogy gond van, de nem korholja, nem oktatja ki, nem ad „világmegváltó” tanácsokat, de kérdéseivel és megértő figyelmével eléri, hogy Johann szembenézzen és önmagának is megvallja a problémáit. Az indiai meghívást ugyan egyelőre visszautasítja, de innentől kezdve foglalkoztatja az elutazás gondolata. Amikor meghozza a döntést, amit feleségével is megoszt, Pierre lebetegedik. Az anya ekkor már képes lenne lemondani Pierre-ről, csak gyógyuljon meg, önzetlen szeretetéről téve tanúbizonyságot. A kisfiú halála minden tragédiája és fájdalma ellenére katartikus erejű, szimbolikusan is felszabadítja a férfit korábbi rossz döntései, elhibázott életének súlya alól. A kisfiú talán betöltötte korábbi szerepét, létezése értelmetlenné vált, halálával beteljesült a sorsa, melyre születésétől kezdve készült. A nagyobbik fiúval már korábban megtört a kapcsolat, és valószínűleg Pierre-rel is ez történt volna, ha életben marad.

Johann mentesül a magánélet kötelezettségeitől, melyet összeegyezhetetlennek érzett alkotói énjével. Végre „kívülálló” lehet, életét a művészetnek szentelheti, mert az ő sorsa a kívülről szemlélődés, „övé a látás, a megfigyelés”. „Neki a művészet maradt meg, melyben még soha olyan biztosnak nem érezte magát, mint most.”

Hesse regénye kellemes olvasmány volt, annak ellenére, hogy egy fájdalmas szenvedéstörténet a szentimentalizmus jegyében, egy lélek önmarcangolása, bűnhődése, majd feloldozása, mindezt azonban gördülékeny és szépen megformált mondatokba ágyazva. Ez talán „széplelkű fiatal lányoknak” való (?), sőt volt olyan vélemény is, hogy néha kínosan giccses mondatok akasztották meg az olvasást. Döntse el mindenki maga, és persze ajánlatos még olvasni Hessétől, hisz ez a regénye nem tartozik a legkiemelkedőbbek közé. Aki például Indiába vágyik (S.), az olvassa el a Sziddhártát, én már a várólistámra tettem.

2015. július – Hermann Hesse: Csillagsors

– Klikk a nagyobb mérethez! –


© 2011-2017 Csorba Győző Könyvtár Creative Commons Licenc